GYÓGYÍTHATÓ-E A HOLLAND KÓR?

ÉLET ÉS IRODALOM / PUBLICISZTIKA
- SZABADPOLC
Szerző: Zelei Dávid
2017.08.26.

Sok mindent lehet mondani a latin-amerikai politikai életre, csak azt nem, hogy nem zajlik. Némi túlzással: szűk fél éven belül több minden történik, mint Nyugat-Európában egy évtized alatt. Az április óta fokozatosan eszkalálódó venezuelai válság ugyanis majd’ mindennap újabb és újabb – tragikusabbnál tragikusabb – színeket kap: május végi helyzetjelentésem óta (Chávez után, Armageddon előtt?, ÉS, 2017/21., május 26.) támadták már helikopterről a legfelső bíróságot, vonták blokád alá a parlamentet, tartottak látványosan meghamisított alkotmányozó nemzetgyűlési választást és hétmillió főt megmozgató alternatív népszavazást, a titkosszolgálat elhurcolta az ellenzék legfőbb arcait, történt egy sikertelen államcsíny, és ha mindez nem lenne elég, Donald Trump fegyveres beavatkozással fenyegette meg az országot.
*
Nicolás Maduro elnök kormányerői nem tudták pacifikálni az április óta folyamatosan tüntető tömegeket és az elméletben kétharmados törvényhozói többségben lévő ellenzéket, az ellenzéknek viszont nem sikerült a maga oldalára állítania Maduro erőszakszervezeteit, és nem volt képes meggátolni, hogy az elnök létrehozzon egy mindenható szervezetet. Így, bár a kamionsofőrből lett Chávez-utód hajójáról folyamatosan szivárognak el a keményvonalas chavisták (a legnagyobb név köztük kétségkívül a Kolumbiába menekült főügyész, Lui¬sa Ortega), a gazdasági gondok pedig egyre csak súlyosbodnak, a polgári engedetlenség legkülönfélébb változataira (tüntetés, sztrájk stb.) építő ellenzék békés eszközökkel képtelen elmozdítani az elnököt, a fegyveres megoldástól pedig úgy fél, mint a tűztől.
A jelenlegi helyzet döntően három alapelemből áll össze: egy gazdasági, egy alkotmányos-politikai és egy társadalmi-humanitárius válságból, a rájuk adott válaszok pedig ennek megfelelően magukban foglalják az éhséglázadások kétségbeesettségét, a politikai elégedetlenségi mozgalmak tiltakozási formáit és az antidemokratikus rendszer antidemokratikus eszközökkel való megdöntésének folyamatos kísértését.
A válság három összetevője közül a gazdasági a legmélyebb és legnehezebben megváltoztatható, mert nem csak arról van szó, hogy az ország egy kedvezőtlen világgazdasági trend (az olajár beszakadása) miatt omlott össze. Ha így lenne, minden olajállamnak romokban kéne hevernie. Sokkal inkább az okozza a gondot, hogy a magas olajár éveiben Chávezék semmit sem tettek az országot harmadszor sújtó „holland kór” elkerüléséért, hanem – részben népjóléti intézkedések révén – annak tankönyvi példáját mutatták. 

Az exportbevételekből beömlő deviza ugyanis szokás szerint felnyomta a hazai valuta értékét, így olcsóbbá vált az import, és ez tönkretette a feldolgozóipart és a mezőgazdaságot: utóbbi például 2007 és 2015 között kerek egyharmadával esett vissza. Ezt a hatásmechanizmust nevezik holland kórnak. A 2001 és 2010 között több mint négymillió fővel növekvő, a szociális programoknak köszönhetően megnövekedett fogyasztási igényű lakosságot folyamatosan importélelmiszerrel kellett táplálni, ez pedig iszonyúan megterhelte az államháztartást. Venezuela 2005-ben 25 milliárd dolláros külső adósságállománya mára 150 milliárdra hízott, amit viszont az olajár beszakadása óta nincs, aki finanszírozzon. Miután az állam a Ceaușescu-modellt követve fokozatosan minden fronton fizetésképtelenséget jelentett az államadósság törlesztése érdekében, az import öt év alatt több mint 75 százalékot zuhant, ez pedig azt hozta magával, hogy Venezuela beláthatatlan időre élelmiszer és gyógyszer nélkül maradt, miközben a hitelei egyedüli fedezetét jelentő olaj kitermelése is jelentősen visszaesett. Ez röviden azt jelenti, hogy Maduro kész éhhalálra ítélni a lakosságot, hogy elkerülje az államcsődöt, azzal ugyanis nemcsak az ország, hanem a nagy mennyiségű államkötvényt tulajdonló kormánytisztviselők személyes egzisztenciája is odalenne...

ITT OLVASHATÓ