Szerző: Gyarmati Andrea
2017.08.12.
Nemcsak a gyerek születik az anya által, hanem az anya is a gyerek által.
Ez se ma történt. A baba megszületett, és akkoriban – az én időmben – még öt napig voltunk bent a kórházban. Minden összekészítve, a csomagban pelenka, ruhácskák, pólya, amiben a mi kisbabánk hazajön.
Felöltöztetik, én is elkészülök.
Elmondják az összes vonatkozó utasítást, amiből, hiába vagyok harmadéves az orvosin és járok be több mint másfél éve a gyerekosztályra dolgozni, épp ide, ahol Móci megszületett, egy kukkot se fogok fel.
A kezembe nyomják a gyereket, apukája meg elhúz, hogy beálljon a kórház bejáratához a kocsival. Túl vagyunk az első ismerkedésen, hiszen a baba már ötnapos. Eszik szépen, van is mit. Férfiasan tökéletes. Pont olyan, mint az édesapja, és imádom. Ezt nem csak tudom, hála Istennek, a kezdeti szorongások után, érzem is.
Állok a portán, várom a férjemet, kezemben a közös gyerekünk. Ránézek. Visszanéz. „Na, baba, hogyan tovább?” – kérdezem halkan. Nincs válasz. Talán ezen gondolkozik ő is. „Itt vagyok ezzel a kedves valakivel, aki valami varázslattal háromóránként elmulasztja a hasamban lévő ürességet, és folyamatosan karattyol nekem. Látom, igyekszik, sőt, ügyesedett is az elmúlt néhány napban, de szegény, nagyon nem érti, mit mondok. Amikor a pelenkám vizes, ugyan kicseréli, de ha álmos vagyok, kivesz az ágyból, és végképp nem hagy pihenni, szóval. mit mondjak, elég kaotikus a helyzet. Na, jó, enni kapok, és az finom is. Szóval, te, akárki, tényleg, hogyan tovább?”
Nézem, várjuk az édesapját, hogy hazamehessünk, és elkezdődjön az, amiről egyikünknek sincs fogalma...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.