- SZABADPOLC
Szerző: Milbacher Róbert
2017.08.28.
Összefoglalva azt mondhatjuk, hogy a Toldi nyomán olyan normatív irodalmiság-eszmény rajzolódik ki a magyar olvasó előtt, amelynek a kritériumai a következőkben állnak: (1) a mű nyelvhez való viszonya eleve kultikus legyen; (2) a cselekmény a hős mintaadó emelkedéstörténetét rajzolja föl, amely célját tekintve valamely magasabb célt szolgál; (3) a főhős tökéletesedésének folyamata mind a külső akadályok, mind a belső hiányosságok leküzdésében álljon. Mindez persze csakis a tragikusra hangolt komolyság jegyében gondolható el, a játékosság, az örömelv és a mindezeket önmagába foglaló nevetés nem méltó a komoly irodalmi műhöz, mint ahogy nem méltó az ember (közelebbről a magyar ember) méltóságához sem. Ez az irodalmiság-képlet az európai irodalom egy nagyon is domináns hagyományához kapcsolódik, amely a nevelődési regény átfogó narratívájának egyfajta nemzetiesített változataként azonosítható be. Az Arany-mű tehát a kor szellemiségének tökéletes és nagyon is korszerű kifejezője, ugyanakkor mintha az Arany-életműből a többi szöveg kárára kiemelt Toldi túlságosan is egyszólamúra hangolta volna a magyar irodalomértés kánonját.
Amikor 1879-ben (tehát még a szerző életében) az oktatáspolitika a gimnáziumok IV. évfolyamában kötelező olvasmánnyá tette a Toldit, a legenda szerint Arany nem volt valami boldog. Egy ellenőrizetlen szóbeszéd szerint csak annyit mondott fölsóhajtva, hogy „jaj, vége már szegénynek”. Arany azonban tévedett, a Toldi oktatásban betöltött közel 140 éves pályafutása ugyanis a legbiztosabb garancia lett arra, hogy a mű teljes mértékben kifejthesse üdvös hatását a magyar irodalomértésre. A Toldikötelező befogadása közel négy emberöltőnyi magyar számára jelöli ki azokat a határokat, amelyek között az irodalmi művel, az irodalmi megszólalással kapcsolatos olvasói elvárások mozoghatnak. Talán nem túlzás azt állítani, hogy a magyar nyelvű emlékezetközösség (értsd: nemzet) számára a Toldilesz az irodalmiság etalonja, vagyis olyan ősszöveg, amely mindannak mércéje, ami a mindenkori irodalmi megszólalástól elvárható.
Ha igaz a fenti feltételezés, akkor a továbbiakban már csak az a kérdés, hogy melyek lehetnek azok a magyar kánont mélyszerkezetében meghatározó irodalmiságkritériumok, amelyek a Toldi olvasási, értelmezési gyakorlatának köszönhetik létüket. Az szinte kézenfekvőnek tűnik, hogy formai, poétikai megoldásait tekintve a legfontosabb az érthetőség elve. A Toldival kapcsolatban Gyulai Pál már 1854-ben leírta azt az azóta is evidensnek tekintett alapelvet, miszerint a Toldit az is érti, aki nem tud olvasni. Ebből következik az az elvárás, hogy a mindenkori irodalmi mű egyértelmű üzenetet közvetítsen az írótól az olvasónak, problémamentes kommunikációt biztosítva az emlékezetközösség tagjai között. A Toldi (és tágabb értelemben Arany) nyelvének kultikus dicsérete és mércévé emelése mögött annak a nagy közösségi vágynak a megvalósulása rejlik, amely szerint a nemzeti nyelv – Bábel átkának egyfajta felfüggesztődéseként – a közösség tagjai között a tökéletes értés paradicsomi állapotát képes visszaállítani. A Toldi befogadása során úgy válunk a nemzeti közösség tagjává, hogy ugyanazt értjük mindannyian például a „kopár szik sarja” kifejezés alatt. Vagy ha elsőre nem is igazán értjük, akkor az irodalomtanár (akinek ez a nemes közvetítő szerep jutott) majd szépen elmagyarázza nekünk, ha kell, akár szóról szóra. Nem véletlenül jelent meg már 1880-ban Lehr Albert magyarázatos Toldi-kiadása (Toldi, költői elbeszélés, írta Arany János. Iskolák számára nyelvi jegyzetekkel ellátta Lehr Albert), amely nyilván a pontos és közös értés kultikus eszményének pedagógiai megvalósítását volt hivatva szolgálni. (Úgy tetszik, már akkoriban sem nagyon értették a szöveget magyarázat nélkül.) A Toldin keresztül tehát az irodalom a szép magyar nyelv ápolásának és megőrzésének olyan médiuma lett, amely a közös értés biztosítékául szolgálva kapcsol össze generációkat...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.