BESZÉL AZ A GYEREK MAGYARUL?

HATÁRÁTKELŐ BLOG
Szerző: Határátkelő
2017.08.27.

A kérdést alighanem elég sok határátkelőnek feltették már (a hangsúly persze nem mindegy), a válasz pedig nyilván legtöbbször az, amit az eheti válogatás egyik posztjának szerzője is adott: jelentem, beszél. Emellett így augusztus végén megnézzük, milyen a kanadai iskolakezdés, végül pedig megnézzük, milyen egy kínai pláza. Hát, nem kicsi.

A kétnyelvűségről már többször volt poszt itt, a Határátkelőn is, de mindig érdekes megnézni az egyéni példákat, stratégiákat is. Különösen izgalmas ez a kérdés akkor, ha a család többnyelvű, és a cél mindkét nyelv megtanítása. Ez a helyzet a Tede in Turkey blog szerzője esetében, ahol a férj értelemszerűen török.

„Önderrel, a férjemmel a mai napig az angol a közös nyelvünk, ami (nagy)részben annak tudható be, hogy így kényelmesebb volt, később viszont Anna miatt tartottuk magunkat hozzá. Azt nem kell ecsetelnem, hogy ez nem segítette az én török tudásom drágakővé csiszolódását, na de sebaj, a lányom majd segít benne.

Még babavárás közben kutakodtunk egy kicsit a kétnyelvű gyermekekről szóló szakirodalomban, és kidolgoztuk a Nagy Tervet. Abban maradtunk, hogy az „egy szülő – egy nyelv” módszerét fogjuk követni, vagyis Önder csak törökül beszél hozzá, én pedig csak magyarul.

Az angolt tartjuk egymás között, hogy legalább a fülének legyen ismerős, még ha nem is éppen tőlünk tanulja meg. Nem beszélünk anyanyelvi szinten, ezért mi nem mertük bekeverni közvetlen nyelvként.

Aztán megérkezett Anna. Nekem elképzelhetetlen volt, hogy ne magyarul szóljak hozzá, azt hiszem, ha akarom, sem lettem volna rá képes. Mindent úgy csináltunk, ahogy elterveztük, a saját anyanyelvünkön gügyögtünk hozzá, egymással pedig folytattuk angolul. (…)

Telt-múlt az idő, és egyértelmű lett, hogy a gyerek hamar elkezd beszélni. Ha arra gondolok, hogy most milyen kommunikatív, nem csodálkozom rajta, hogy korán megindult a lavina :).

Alig múlt másfél éves, amikor már egész gazdag szókinccsel rendelkezett, és viszonylag gyorsan ráérzett a ragozás ízére is. Kétéves korára eljutott oda, hogy mindent elmagyarázzon a maga szintjén.

Ebben az időszakban többségében magyar szavak hagyták el a száját, ami nem csoda, hisz én voltam vele itthon, a napjai nagy részében engem hallott. A török család egyre többször adott hangot aggodalmának, hogy nem fog megtanulni rendesen törökül, mi lesz így vele.

Igyekeztem eloszlatni a kétségeket, lehetetlen, hogy egy török–magyar gyerek, aki Törökországban él, és itt fog majd óvodába járni, ne tanuljon meg törökül! Inkább nekem lesz nehéz tartani a magyar nyelvet, ne aggódjanak. Igazam is lett.

Én ebben az első időszakban bevállaltam azt, hogy török társaságban sem váltottam át törökre, ha vele beszéltem, akkor sem, ha udvariatlannak tartottak, amiért nem értenek bennünket.

Úgy éreztem, ez kell ahhoz, hogy tartani tudjam az egy szülő – egy nyelv módszert, és nem akartam lehetőséget adni a többségi nyelv megerősödésének. Sok történetet lehet arról hallani, hogy a kicsi megtagadja a kisebbségi nyelv használatát, amikor rájön, az anya a többségit is érti és beszéli – féltem ettől.

Természetesen nem ültem megkukulva egy-egy összejövetel alkalmával, de a gyerekhez csakis akkor szóltam törökül, ha nagyon fontos volt, hogy értsék körülöttünk.

Helyette inkább megbeszéltük, amit kellett, és mivel mindig kíváncsiskodtak, hogy miről pusmogunk, lefordítottam nekik. Ma már lazább vagyok vele, de még mindig többnyire magyarul kommunikálunk társaságban.

A környezetünk elfogadta és megszokta, egyébként pedig jól jön ilyenkor, hogy külföldi vagyok, hisz a külföldiek egy rakat dolgot másképp csinálnak, az „európai nevelésmód” pedig egyenesen legendás errefelé..."

ITT OLVASHATÓ