APÁNAK MINDIG IGAZA VAN - CSÁNYI VILMOS VÁLASZTÁSRÓL, POLITIKÁRÓL ÉS AZ EGYSZEMÉLYES CSOPORTOKRÓL

168 ÓRA ONLINE
Szerző: BARÁTH JÓZSEF
2017.08.05.

Miképp lehetséges, hogy szegény és kiszolgáltatott emberek nem olyanokra szavaznak, akik azt ígérik nekik, hogy nagyobb részt kaphatnak majd a közösből, hogy bőségesebb lesz a közös kosár, hiszen a gazdagok többet tesznek majd bele? Miért állnak a nélkülözők azok mellé, akik az amúgy is tehetőseknek ígérnek adócsökkentést? E kérdéseket tette fel magának néhány éve Jonathan Haidt amerikai szociálpszichológus, és a választ az evolúció során szabálykövető közösségi lénnyé vált ember természetében találta meg. Arra jutott, hogy a morális, igazságos viselkedésről vallott véleményünk alapjai genetikusan programozottak. A gondoskodásra való készség az utódok felnevelésének feltétele. Az igazságosság elve segít a közösségeknek a haszonleső potyautasok kiszűrésében. Ezt tudják a jobboldaliak és a balliberálisok is. A konzervatív elvekre hivatkozó politikai oldal azonban mást is felismert: szabálykövetés nélkül nincsen emberi társadalom. Genetikusan adott a lojalitás, a tekintélytisztelet és a szentség iránti igény is. Csányi Vilmos humánetológus szerint nagyot tévednek azok a politikusok, akik ezen adottságokat szeretnék meghaladni.

– Miért lehetséges, hogy választások idején néha hatásosabb felmutatni a nemzeti zászlót, mint arányosabb közteherviselést ígérni? Miért működik jobban, ha valaki az ország függetlenségére, egyszer volt nagyságára hivatkozik, mint ha erősebb szociálpolitikát ígér?

– A nemzeti zászlót egyszerű megérteni. Az ember kulturális evolúciója során millió éveken át kis csoportokban, közösségekben élt. Ezeknek a belső szerkezete, döntési mechanizmusa, hiedelemrendszere évmilliók alatt rögzült és egy része genetikailag fixálódott. Ma is nagyon szeretnénk közösséghez tartozni. Aztán persze amikor kiderül, hogy ez alkalmazkodást és alkalmanként önfeláldozást jelent, akkor kijelentjük, inkább mégis valami mást szeretnénk. Mindez annak, a természetes körülményei közül kiragadott lénynek a kínlódása, aki egyre csak keresi a csoportját. Az ősidőkben olyan burokban éltünk, amelyet a nagyjából harmincfős család, illetve a nagyobb közösségünkhöz tartozó száz-százötven ember alkotott. Azt gondoltuk, bent minden jó, kint minden rossz, és passz. Most a Földön hétmilliárdnál többen vagyunk, és drámaian nagy szociális távolságokat tehetünk meg. Elutazhatunk más kontinensekre, Kínába vagy az Egyesült Államokba, és jönnek a migránsok, akik új kulturális környezetbe próbálnak beilleszkedni. Ami persze nem megy. Nem azért, mert rosszak vagy gonoszak, hanem azért, mert a velünk született késztetések nem erről szólnak. Nem arra szelektálódtunk, hogy néhány évenként megváltozzék körülöttünk az egész környezet, és nekünk ahhoz kelljen alkalmazkodnunk. Hogy újra és újra át kelljen alakítani kapcsolatrendszerünket, hiedelmeinket, egész magatartásunkat. Az ősi közösség hihetetlenül stabil, egész életre szóló védelmet jelentett. Most nincs ilyesmi, de a már megszerzett kultúránkhoz ma is ragaszkodunk...

ITT OLVASHATÓ