Szerző: Rátesi Margit
2017.08.22.
Az egyik ellenzéki párt szerint nem szavazhatna az, aki nem végezte el az általános iskola nyolc osztályát. Ezzel nem értek egyet: véleménye neki is lehet, joga van ahhoz, hogy ezt kinyilvánítsa.
Ámde: nem adnék hitelt annak, aki nem tud különbséget tenni valuta és deviza között, nem tudja, hogyan számolják a kamatos kamatot (hetedik osztályos tananyag, nem matek, csak sima számtan). Akkor sem, ha van neki öt diplomája, három dr. címe, meg két prof. stb-je.
Szocialista ugyan a felfogásom, de szeretném tisztázni: a szocialista nem szinonímája a lúzernek, mint ahogy a szolidaritás sem egyenlő a jótékonykodással.
Arról a bizonyos „devizahitelről” van szó. Egészen pontosan devizaalapú forint hitelről születtek kb.15 éve a szerződések. Nem mellékesen: a lehetőséget 2002-ben nyitotta meg az akkori Fidesz-kormány, de a hitelekre már 2003-ban, az új, MSZP-SZDSZ kormány idején került sor. Ez volt a Medgyessy kormány egyik nagy hibája: a konstrukciót azonnal be kellett volna szántani.
Miről is szólt ez a kölcsön? Arról, hogy a bankok tulajdonképpen a saját hiteleiket közvetítették ki az ügyfeleknek úgy, hogy a teljes kockázatukat az ügyfélre terhelték.
Talán nem egészen köztudott, de a bankoknak nincs saját pénzük!!! Nagyon vázlatosan: a náluk őrzött betéteket kölcsönzik ki, a nyereségük meg a betétre adott és a hitelért kapott kamat különbözete – lenne, de ez ma már nem igaz, a fő bevételi forrásuk a különböző címeken szedett költség, meg a pénzpiacokon szerzett nyereség, de ezeket az egyszerűség kedvéért most hagyjuk.
A hitelek iránt nagyobb az igény, ezért a bankok a nemzetközi piacon vásárolnak pénzt, és azt kölcsönzik tovább – ez ma megszokott ügymenet.
A magyar finesz ebben az volt, hogy a devizában (vagyis nem az országban használatos pénznemben) a nemzetközi piacokon megvásárolt pénzeket a bankok a lakosságnak forintkölcsönként (tehát valutában) adták tovább, pár százalékot rátéve a kamatra persze. De úgy, hogy a kölcsön összegét végig devizában számolták – a pofátlanabbak még az átváltás költségeit is az adóson hajtották be.
Mi volt ebben az üzlet az adósnak? Hát az, hogy akkor már a pénzpiacokon erősen süllyedtek a kamatok – a svájci frank pl. már a negatívnak tekinthető 0,5-0,75% körül járt, a forint meg erősen tartotta az évi mintegy 10%-os alapkamatot. (ennek oka elsősorban az államadósság csökkentésének szándéka volt.) Ami azt jelentette, hogy a forintkölcsönökért kb. 18-19%-ot kértek. Ez a hétköznapok nyelvére lefordítva azt jelentette, hogy ugyanolyan hitelösszegért mintegy 30-40 százalékkal kisebb törlesztőrészletet kellett fizetni.
Én is megnéztem annak idején: elhagyta a tizedik évét a kocsi, 1 millió kölcsönnel tudtunk volna újabbat venni. A svájci frank alapú konstrukció volt a legolcsóbb. Aztán megnéztem egy blankettaszerződést (kanadaiaknak: blankettaszerződésnek hívják az olyan kontraktusokat, amelyeket sokan használnak: csak az adatokat írják be egyedileg, a feltételek azonosak.)
Benne volt fehéren-feketén, hogy az adós vállalja a deviza-árfolyamkockázatát. És hoppá!!!! Még egy mellékesnek tűnő mondat az írás vége felé, ami szerint a kölcsön nem törleszthető devizában, csakis forintban!!! Na, kösz, akkor ez nem az én utam. Mellékszál: sosem ódzkodtam a hiteltől, a lakástól a kocsiig, a tévétől a hűtőig szinte mindent kölcsönre vettünk, amit kivétel nélkül rendben vissza is fizettünk.
De hát itt az én nem létező végtagommal akarják verni a csalánt! Hát akkor marad az öreg Suzi. Miközben körülöttem boldog-boldogtalan vette föl a „devizahitelt” – és nemcsak első lakásra. A tehetősebbek bevásároltak a gyereknek – amíg fölnő, behozza az árát a bérlőn. Budapesten ma egy lakótelepi 50 nm-es lakásért 120-160 ezer forint a bérleti díj – plusz a rezsi...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.