A DEMOKRATIKUS ELLENZÉK BÉKÁJA

CSEPELIEK ÚJSÁGA BLOG
Szerző: Marosán György
2017.08.29.

A „megfőtt béka” szindrómáról negyedszázada, a mindenki által csodált IBM váratlan válságának kapcsán olvastam először. Az évtizedeken keresztül sikert sikerre halmozó céget a 80-es évek végére a győzelmek elandalították, elfedve előle, hogy a versenytársak fokozatosan felnőttek mellé. Így eshetett a "boiled frog syndrome" áldozatául. A megfőtt béka szindróma, azt a különös helyzetet írja le, amikor valamely élőlény fokozatosan hozzászokik a kezdetben csupán kényelmetlen, majd egyre inkább zavaró, de azonnali „ugrásra” még nem késztető állapothoz. A „névadó” béka megszokja a fokozatosan melegedő vizet, és mivel nem érzékeli a lassan forróvá váló környezetét, szinte „megfőzhető”. A különös kór voltaképpen afféle tudományos „városi legenda”: nincs erre utaló tudományos kísérlet, de ettől még a modell képes egy sor valóságos problémát szemléletesen megvilágítani.

A „megfőtt békaságnak” lehetnek pozitív hatásai is: súlyos balesetet vagy betegséget követően - amikor valaki elveszíti a lábát, vagy megbénul - a betegek közérzete, szembesülve a korábban elképzelhetetlen állapottal zuhanásszerűen megromlik, ám egy év múlva, hozzászokva a korábban elképzelhetetlennek gondolt helyzethez, a többség hangulata csaknem a baleset előtti szinthez tér vissza. Így szokjuk meg az öregség jelentette fájdalmakat, a munkanélküliség mellőzöttségét, szeretteink elveszítését.

Ám a „megfőtt béka” állapot a szervezetek világában többnyire válsághoz vezet. A menedzsment hozzászokva és elfogadva a fokozatosan gyengülő teljesítményt, végül összeomlásba kormányozza a céget. De ugyanez a helyzet bukkan elő a politikában is: ha a pártok, nem figyelnek a lassú, kedvezőtlen változásokra, vagy ha a mozgalmak nem ébrednek tudatára az egykori előnyük elolvadására, megállíthatatlanul hanyatlani kezdenek.

Jellegzetes példája e szindrómának a II. világháborút megelőző - alapvetően eltérő megítélést felkínáló - helyzet. Chamberlain fokozatos kompromisszumokkal és a Hitlernek tett engedményekkel gondolta elejét venni a háborúnak, miközben sodródott afelé. Churchill viszont világosan felismerte a szükségszerű végkimenetet és ezért választotta - a történelem által később igazolt – tántoríthatatlan ellenállás stratégiáját. Ezzel a példával pusztán arra kívántam utalni, hogy a politika – de a házasság és az üzleti élet – talán legfontosabb, soha nem szem elől tévesztendő tanulsága: gondold át, hogy a kis lépésekből fokozatosan összeálló út hova vezet. Emiatt állítható, hogy a demokratikus ellenzék számára is ma az a legfontosabb: túltekinteni az egyes lépéseken és a maga valóságában elképzelni, milyen végkifejlethez vezet a mások megmozdulására adott válaszlépések sora.

Nem elég arra összpontosítani, miként reagáljunk az ellenfél vagy a potenciális partnerek lépésére. Az már lényegesebb, hogy kitaláljuk, reakcióinkra partnereink milyen válaszlépéseket tesznek, hová vezet az, ha majd a kölcsönös adok-kapok vonzásában megragadunk. Úgy tűnik ugyanis, hogy a választásokra készülő pártok viselkedését éppen az efféle „pávatánc” vezérli. Az egykor nagy pártok és a most előbukkanó új mozgalmak vezetői, hol az összefogást, hol az egyedüli harcot hirdetik. Az éles verseny miatt erős a késztetés, hogy mindenki azonnal elhatárolódva „lereagálja” a partnerek lépéseit. A média azután fel is erősíti ezt a képet, és politika egymással feleselő, egymásnak „beszóló”, egymás lépéseire ellenlépésekkel válaszoló pártok dzsungel-harcának tűnik...

ITT OLVASHATÓ