- VENDÉG
Szerző: Johann Gábor / Molnár Bálint
2017.07.17.
Márpedig kell lennie megoldásnak! Induljunk ki abból, hogy mindegyik párt kizárólag a saját híveit képes érdemben megszólítani! A saját híveik azonban biztos szavazóbázist jelentenek számukra, és ha képesek lennénk „összeadni” az ellenzéki oldal biztos szavazóit, akkor azok száma meghaladná a Fidesz biztos szavazóinak számát. Erre azonban a jelenlegi, a Fideszre méretezett „egyfordulós” választási rendszerben nincs lehetőség. Mennyivel könnyebb lenne, ha a régi „kétfordulós” rendszerben, az első forduló „erőfelmérő futama” után, a második forduló előtt az ellenzéki pártok visszaléptetnék jelöltjeiket a legesélyesebb javára (vö. Torgyán „Patakvér” Józsi Bá’ akcióját, amivel 1998-ban „feltette a koronát Orbán Viktor fejére”). Ám a választási törvény egyértelműen fogalmaz: „az egyéni választókerületben az a jelölt lesz országgyűlési képviselő, aki a legtöbb érvényes szavazatot kapta.” És pont, nincs tovább.
A másik dolog, amire az ellenzéknek hangsúlyt kell fektetnie az, hogy meg kell szólítania a bizonytalanokat és passzívakat is. Ez utóbbi rétegek egyike sem tartozik a potenciális Fidesz-szavazók táborába. A Fidesz ezekből a rétegekből már nem képes szavazókat toborozni és láthatóan nem is törekszik erre. A Fidesz a politikailag aktív, tehát a biztos szavazók táborát akarja „átrendezni”. Az ingadozók és passzívak tábora ezért is nagy lehetőség, megszólításuk azonban csak úgy lehetséges, ha el tudják hitetni velük, hogy az ellenzéki választási győzelem realitás!
Az ellenzéki pártok többségével szemben az a kifogás, hogy nincs választási programjuk, illetve hiteles jelöltjük. Választásokon voksolni pedig csak valami „mellett” lehet, a valami „ellen”-nek nincs értelme, ezért hívjuk választásnak. Én ezt a véleményt nem osztom. Normális körülmények között magától értetődőnek tartanám, de a mai politikai helyzet más.
Most – az ellenzék szempontjából – válsághelyzet van, a megoldást nem lehet halogatni, mert nem valószínű, hogy lesz következő alkalom. Igenis lehet valami „ellen” szavazni! Volt már ilyen az ország legújabb kori történelmében. Gondoljunk a rendszerváltoztatást megelőző időszakra! Az Ellenzéki Kerekasztal minden résztvevője egyetértett mindenben a „Jövőt” illetően? Közel sem. A Nemzeti Kerekasztal tárgyalásait lezáró megállapodást az SZDSZ és a Fidesz alá sem írta. Egyetlen dolog volt, amiben egyetértettek: változásra van szükség, az MSZMP irányította pártállamot le kell bontani, megteremteni a Köztársaságot, demokratikus választásokat kell kiírni, azután „majd lesz valahogy”. Nagyjából ennyit üzentek az akkori rendszerváltó pártok, és ennyit látott a nép is 1989-ben. Fél évvel az NKA megállapodás aláírása után a nép az ancien régime „ellen” voksolt, annak ellenére, hogy nem tudta pontosan, mi „mellett” állt ki.
Vannak olyan élethelyzetek, amikor azt mondja az ember: mindegy, hogy mi lesz, csak ez ne! Még nem tudom pontosan, hogy mit akarok, hogyan akarom, de ezt és így nem akarom. Ez igaz a politikára is, az is alternatíva a társadalom számára, ha egy rendszert elutasító, azt lezáró döntés nyitja meg a szabad választás lehetőségét.
Ahhoz azonban, hogy ez sikerüljön, nem marad más hátra, mint az összefogás. Nem feltétlenül az ellenzéki pártok identitást feladó összeborulására gondolok, mert az hiteltelen és ugyanakkor ésszerűtlen lenne (nem beszélve arról, hogy nem is lennének rá hajlandóak). Egy olyan „választási szövetségre” volna szükség, ami motiválja az ellenzéki szavazók tömegeit és a bizonytalan, valamint a politikailag passzív réteg egy részét is mozgósítja.
Ugyanakkor nincs szükség az ún. „Olajfa-koalíciók” mintájára felépülő választási szövetségre, hiszen azok soha nem életképesek hosszú távon. Mert mi volt a gond ezekkel a koalíciókkal pl. Olaszországban? Hosszú távra próbáltak meg berendezkedni, azzal a naiv elképzeléssel, hogy a közöttük fennálló érdekellentéteket majd sikerül évekig kezelni, és ez idő alatt eredményesen kormányozni. Ezzel ámították választóikat is, és mi lett belőle? Bukás.
Hiába győzte le az olasz baloldal összefogása kétszer is Silvio Berlusconit, ő mindkétszer visszatértért a hatalomba, ráadásul erősebben, mint annak előtte volt.
Magyarországon mást kellene tenni! Az „ellenzéki választási szövetség” gondolatát legmarkánsabban Bokros Lajos foglalta össze 2016. október 23-án elmondott beszédében, amelyben a MOMA „500 napos program”-járól beszélt (Bokros az 500 napos programot már a 2014-es választás előtt is meghirdette, igaz akkor még minden „demokratikus ellenzéki párt” összefogásaként fogalmazta meg.) Bokros szerint olyan választási szövetségre van szükség, amelyik „csak 500 napot kér arra, hogy az írmagját is kiirtsa ennek az aljas rendszernek és helyreállítsa Magyarországon a demokráciát… Meg lehet szüntetni a félelmet, visszaadni a nemzet méltóságát és hitet lehet adni a népnek, hogy Európához tartozunk… Azokról ugyanis, akik bármilyen okból önállóan akarnak indulni a választásokon, azonnal kiderül, hogy Orbán csatlósai. Aki nincs velünk, az Orbánnal van!”
Hasonló gondolatokat fogalmazott meg Gyurcsány Ferenc is a 2017. június 5-én kelt „Pünkösdi levél”-ben, amit Botka Lászlónak írt.
„Azért vagyunk külön pártokban, mert sok kérdésben nem értünk egyet. Én ezt nem tartom bajnak. És azért akarunk együttműködni, mert bizonyosan van két közös célunk. Választási vereséget mérni a kormányra és helyreállítani a demokratikus, európai, jogállami Magyarországot. És azért kell együttműködnünk, mert a Fidesz egyoldalúan módosított választási rendszere erre kényszerít bennünket. Ez nem szerelem. Ez a demokratikus Magyarország és valamennyiünkérdeke. Az együttműködés tehát szerintünk egyszerre kényszer és lehetőség.”
Meglehet, hogy fentebb nem a jelenlegi magyar politika legfajsúlyosabb és legnépszerűbb szereplőitől idéztem, de nem azt néztem, hogy ki mondta, hanem, hogy mit mondott.
Abban az esetben, ha mindenki, aki nem ért egyet a Fidesz politikájával és az „ellenzéki választási szövetség” jelöltjére szavazna, biztosra vehető, hogy a jelenlegi, egyfordulós rendszerben is le lehetne győzni a Fideszt, mégpedig biztos kétharmaddal. Az egyéni választókerületek többségét kell megnyerni, a többi – az országos lista, a töredékszavazatok – már választási matek kérdése. Ehhez azonban elengedhetetlen a választási szövetség, a közös jelölt állítása.
Olyan választási szövetség kell, amelyben mindenki részt vesz az ellenzéki oldalon, aki nem kollaboráns és valódi változást akar. Olyan választási szövetség, amelynek a tagjai, a pártok már a választás előtt, egyértelműen meghatározzák az új hatalom, egy Ideiglenes – nevezhetnénk Alkotmányozónak is – Országgyűlés teendőit, és kötelezettséget vállalnak ezek végrehajtására, amelyek szerintem a következők:
Az Alaptörvény módosítása, a Köztársaság visszaállítása.
A sarkalatos törvények felülvizsgálata, a legszükségesebbek módosítása. Kiemelt hangsúlyt igényel a választási törvény módosítása, a kétfordulós rendszer visszaállítása.
Kötelezettségvállalás arra, hogy az Országgyűlés alakuló ülésétől számított, egy éven belül rendkívüli választások kerülnek kiírására. (A Bokros féle „500 nap” gyakorlati szempontból kezelhetetlen, mivel, ha kormányalakítást követő 500. napra írnák ki az új választásokat, akkor az időpont szeptember elejére-közepére esne – egy nyári „kampány” után -, ha pedig az 500 nap letelte után írnák ki, akkor a karácsonyi ünnepek környékére, nem beszélve arról, hogy ez utóbbi esetben a kormány nem 500 napot, hanem többet kapna. Szóval dolgozzanak szorgalmasan, legyen elég egy év!)
Természetesen a választást megelőző „szövetségi megállapodásban” előre meg kellene határozni a koalíciós kormány megalakításának alapelveit, és pártok szerinti összetételét. (Hát itt biztos lenne egy kis huzakodás…!)
Az új, már valóban demokratikus választást megelőző egy évben az Ideiglenes Országgyűlésben a pártok képviselői kifejthetnék az általuk képviselt politikai álláspontot, de üzenhetnének a választóknak azzal is, hogy kinek fontosabb az ülésterem, és kinek a büfé.
Az új választásnak már komoly tétje lenne. Azon már minden párt külön-külön indulna – „egyenlő eséllyel”, ahogyan azt a jelenlegi választójogi törvény is megfogalmazza alapelvei között – és valószínűleg senki nem nyerne önállóan kétharmadot. Ám ha mégis, akkor ezután talán elgondolkodna Angela Merkel szavain a kétharmaddal járó felelősségre vonatkozóan.
A választási szövetség azonban nem képzelhető el, ha az ellenzéki politikusok nem képesek túllépni saját árnyékukon és továbbra is ők akarják meghatározni, hogy melyek azok a „demokratikus” pártok, akikkel szövetségre lépnek. Egy demokrácia nem arról szól, hogy bárkinek joga lenne meghatározni azt, melyik párt demokratikus és melyik nem az. A kirekesztés joga nem fér össze a demokráciával. Az a párt, amelyik olyan támogatottsággal rendelkezik, hogy képes jelölteket állítani minden egyéni választókerületben, nem lehet nem demokratikus.
Ezért ne legyenek hamis illúzióink: a választási szövetség nem lesz működőképes a Jobbik nélkül. Figyelemre méltó az a körülmény is, hogy a Jobbik néppártosodása ma már több mint puszta „cukiságkampány”. A Jobbik szélsőjobboldali vadhajtásait már nem csak a pártelnök nyesegeti, hanem ők maguk kezdik elhagyni a pártot és alakítanak különféle radikális szervezeteket. Ezeknek az országos politika szempontjából semmi jelentőségük nem lesz, a választásokba nem szólnak bele, ellenben elősegíthetik azt, hogy azok a Fidesz szavazók is a Jobbik felé forduljanak, akiktől soha nem állt távol a Jobbik ideológiája, de éppen a szélsőséges hangok miatt finnyáskodtak eddig rá voksolni. Persze nagy kérdés az is, hogy a Jobbik hajlandó lenne-e és milyen feltételekkel részt venni egy ilyen választási szövetségben.
A fentieken túl van még egy rendkívül fontos dolog: a szövetségnek nem szabad megfeledkeznie azokról az emberekről sem, akik egyelőre nem látnak alternatívát a Fideszen kívül, egyszerűbben szólva: a „hívekről”. Persze nincsenek illúzióim a hívekkel kapcsolatban, de nem szabad őket ellenségként kezelni, mert ha nem sikerül megrendíteni őket hitükben, akkor még egy ellenzéki választási győzelem esetén sem fog könnyen menni a hatalomátvétel. Ha a Fidesznek sikerül nagy számban megtartani híveit, akkor jobb, ha bele sem gondolunk a lehetséges következményekbe ebben a szétszakított, egymásnak feszülő, gyűlölködő országban… A Fidesz ugyanis ragaszkodni fog a hatalomhoz, bármilyen áron, mert emlékezzünk Orbán szavaira a 2002-es választási bukta után: „a haza nem lehet ellenzékben”. Mára már a Fidesz a haza. És ezt ők komolyan is gondolják!
A magam részéről el fogok gondolkodni azon, hogy amennyiben az ellenzéki pártok nem lesznek képesek valós választási alternatívát adni, érdemes-e elmenni „szavazni”. Jelenleg hajlok afelé, hogy nekem már nem kellenek a mások által sokadszorra megálmodott álmok, és „nem leszek a szürkék hegedőse”.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.