Szerző: ricardo
2017.07.20.
A gyakran hangoztatott vélekedés szerint a közös pénz bevezetésével az eurózóna tagországai lemondtak a pénznyomtatás jogáról, és ezáltal olyan pénzügyi válságok lehetőségének tették ki magukat, mint amelyek az idegen valutában eladósodott fejlődő országokat szokták súlytani. Az egyes tagországok használják ugyan az eurót, de nem kontrollálják annak kínálatát. Másként fogalmazva, elveszették „végső hitelezőjüket”. Immáron a gazdag Európában sem kizártak a ’94-es mexikói ún. tequila-válsághoz hasonló fizetési mérleg válságok.
Mit gondoljunk e vélekedésről?
Amikor 2008 és 2011 között a tőkebeáramlás megtorpant a PIIGS országokba, és megindult a francia és német bankok tőkekivonása, a pénzpiaci forrásokat gyorsan felváltották a jegybanki hitelek. A Lehman Brothers csődje után, 2008. októberétől a Full Allotment Policy keretében az eurózóna központi bankjai mennyiségi korlát nélkül kezdtek olcsó refinanszírozási hiteleket nyújtani a kereskedelmi bankoknak, miközben az elfogadható értékpapír fedezet hitelminősítési követelménye fokozatosan csökkent, a refinanszírozási hitelek lejárati ideje pedig nőtt. Jóllehet tengernyi szó esett a fiskális mentőcsomagokról, de a válságba jutott gazdaságokat főként a bankóprés mentette meg a csődtől.
A közkeletű vélekedéssel ellentétben, a nemzeti központi bankok (NCB) ellátták „végső hitelező” feladatukat. Olyannyira, hogy nem csak a banki tőkekivonásokhoz biztosítottak kellő likviditást, de jelentősen hozzájárultak a PIIGS országok folyó fizetési mérleg hiányának finanszírozásához is. Míg korábban az eurózóna országai rendesen a pénzpiacról finanszírozták folyó mérlegük hiányát, 2008-tól ebben egyre nagyobb szerepet kaptak a központi bankok refinanszírozási hitelei. 2008 és 2010 között Görögország és Portugália esetében majdnem kizárólagos szerepet...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.