Szerző: Schilling Árpád
2017.07.08.
Tisztában vagyok természetesen a nyilvános coming out nevelő, figyelemfelkelő hatásával, és tudom, hogy sokkoló-felszabadító élményt tud nyújtani mind a közönség, mind az előbújó egyén számára. Persze, azt is gondolom, hogy némileg elszaladt ez ügyben is a világ mellettünk, jobb helyeken ez azért már nem akkora hír.
Az én esetemben például a coming out nem hozná meg a várt drámai hatást, de azért próbáljuk ki. A próbáimon is jószerivel mindenre ezt szoktam mondani, és ott működik. Na, tehát próbáljuk ki, hogy kinek fog leesni az álla, ha azt mondom: Székely Kriszta vagyok, és az életem összes szerelme nő volt, és mint ilyen jelenség azt kell mondjam magamról – hogy dekódolható lehessen annak, akinek ez igénye –, hogy meleg vagyok.
Székely Kriszta a Katona József Színház rendezője nyitotta meg a Pride-ot ezekkel a szavakkal. Köszönöm, Kriszta! Tudd, hogy van értelme annak, amit tettél! Tudd, hogy számít, nagyon is számít, hogy nyilvánosan kiálltál, és vállaltad mindazt a kellemetlenséget, amely azzal jár, ha az ember valami olyasmiről beszél, ami számára evidencia, és nem érti, hogy ez miért nem evidencia már mindenki számára. Ebből tanulunk, így látjuk meg a jelenség mögött az embert, az emberit. Bátor és büszke emberekre van szükség, akik vállalják a nyilvánosság nyomasztó terhét azért, hogy tanúságot tegyenek, hogy bizonyságot adjanak, a heteróknak nincs mitől félniük, indokolatlan az undor, a megvetés. Borzalmasan nehéz elviselni a tudatlanságból következő kirekesztést. Olyan jó volna egyszerűen nem tudomást venni róla, vagy erőből leüvölteni minden homofób fejét. De tudjuk, érezzük, hogy nem ez a megoldás. Magyarázni kell, példát mutatni, és reménykedni. Helyzetünk annál is nehezebb, hiszen a notabilitások, országunk nagyjai vannak ellenünk. Gulyás Gergely megüzente a kormány álláspontját. Nem tiltják, de nem is támogatják a Pride-ot, és ezzel az LMBTQ közösséget. Megtűrnek Titeket. Megtűrnek minket! Azt üzenik párttagjaiknak és támogatóiknak, hogy tartózkodjanak a melegek közelségétől, kerüljék az érintkezést velünk. Ezzel egyszerre alázzák meg a saját szavazóikat és az egész országot. Magyarországon csak azok száma, akik fel merik vállalni, hogy nem heteroszexuálisok, több százezer fő. És ki tudja hányan vannak, akik kizárólag a Gulyás Gergely féle politikusok, cégvezetők, vallási vezetők, tanárok vagy szülők miatt nem merik felvállalni magukat, nem mernek felszabadultan és boldogan élni. Borzalmas élet, amikor kívülről és belülről egyszerre nehezedik ránk nyomás. Bátorítsuk azokat, akik egyelőre még nem merik vállalni önmagukat! Higgyétek el, az idő nekünk dolgozik! Mindig minden egyre jobb lesz, még ha ez ma kevéssé is látszik. A legfrissebb közvéleménykutatások alapján még a Jobbikos szavazók is megengedőbbek mint korábban. Még ők is azt gondolják, hogy jobb egy gyereknek egy meleg pár alkotta családban, mint egy intézményben. Nagy előrelépések ezek. Tanuljunk meg örülni az eredményeinknek. Nem mindenki ellenség.
A cél az, hogy együtt, közösen érezzük jól magunkat. Ne csak az egyik fél nyerjen. A társadalmi ügyek olyanok, amelyek megoldása kizárólag win-win helyzeteken keresztül valósulhat meg. Az LMBTQ közösség nem különjogokat akar, hanem egyenjogokat. Nem mások ellenében politizál, hanem a közös ügy érdekében. Hogy mindenki szabad és mindenki boldog lehessen, és minél több egészséges család és gyerek éljen Magyarországon és az egész világon. És ha éppen nem a család, vagy a gyerek a legfőbb cél, csak a szabad szerelem, az is rendben van, hiszen ki az aki boldogtalanul akar élni? Köztetek van ilyen? És a tisztelt házban van ilyen? És vidéken? És bárhol? A cél a közös szabadság, a közös elfogadás, a közös ország!
És most egy újabb Székely Kriszta idézet.
Gondolkozzatok, mert van min. Gondolkozzatok ti is magatokon, heteroszexuális barátaim, mert a tőlünk oly nagyon féltett férfi-nő házasság kérdése, szabályai újragondolást kívánnak, különben nem rúgnátok fel őket ilyen sokkolóan nagy arányban. Nem? Gondolkozzatok és változzatok! Adjatok magatoknak is szabadságot. Ne féltsétek tőlünk a házasságot, mert mi csak jogegyenlőséget akarunk, nem elvenni tőletek egy, a nők elnyomásán, megalkuvásán alapuló tradíciót.
Idézet vége.
Heteroszexuális vagyok és borzalmasan fáj, hogy 2017-ben még vannak heteroszexuálisok, akik azt gondolhatják, hogy az LMBTQ közösség tagjai nem normálisok. Hogy az elképzelhető legnagyobb tolerancia az, hogy csináljátok otthon a négy fal között, de nyilvánosan ne vonulgassatok, mert zavartok. Képzeljétek, engem meg a húsvéti körmenet zavar. Zavar, hogy egy hipokrita egyház és követői birtokba veszik a nyilvános tereket, ahelyett, hogy a négy fal között örülnének egymásnak. Zavar, mert katolikus voltam, de csalódtam. Ugyanakkor soha nem követelném a körmenet betiltását, ahogy a vallás betiltását sem. És azt sem gondolom, hogy a vallásosság pusztán magánügy. Tudom, hogy a példa sántít, mert a vallás lehet egy döntés, az LMBTQ közösség pedig egy állapot. De arra talán jó ez a példa, hogy felfogjuk, a normalitás addig viszonylagos, amíg elnyomásra használjuk. A normális az, amikor jó valami, amikor működik. A normális az emberség! Hogy ne lennétek normálisak, amikor egyszerűen csak vagytok mint minden ember… fenség,
Észak-fok, titok, idegenség,
Lidérces, messze fény,
Lidérces, messze fény.
Jogotok van szeretni egymást! Jogotok van kézen fogva járni, ölelni, csókolni! Jogotok van házasodni, gyereket vállalni és családként élni! Szabadok vagytok! Milyen banális. Mi? Milyen banális, nem? De igaz. Ez a szabadság! Ez az, ami emberhez méltó! Ez az, ami normális.
Tudjátok, mi a nem normális?
Hogy évente egy kisvárosnyi gyerek tűnik el otthonról. Hogy a házasságok fele válással végződik. Hogy a válások legfőbb oka az alkoholizmus.
Ez a nem normális.
Meg az, hogy büszke, keresztény emberek fordítják el a tekintetüket az emberi szenvedés, kiszolgáltatottság és nyomorúság láttán. Hogy emberek alszanak az utcán, és ahelyett, hogy szociális bérlakás programot hirdetnének, törvényeket hoznak az egyébként is borzalmas terheket cipelő emberek ellen. Hogy ahelyett, hogy a menekülő embereket élelemmel, vízzel, ággyal, orvossal és tolmáccsal várnák, kerítésekkel körbevett táborokba zárják őket. Nem normális, hogy büntetnek, ahelyett, hogy ösztönöznének. Hogy megbélyegeznek, ahelyett, hogy felszabadítanának. Hogy szembeköpik az emberi és szabadságjogokat, hogy pusztítják a természetet, a szolidaritást, a humánumot, az ecce homot. Ez a nem normális!
Amíg szükség van heteró szimpatizánsokra, addig jövök. És amíg nem fogadja el mindenki, aki embernek vallja magát, hogy melegnek lenni adottság, olyan, mint szőkének vagy 44-es lábúnak lenni, ahogy azt Nádasdy Ádám írta olyan bölcsen, addig el kell jönnöm. Akkor is, ha irtózom a tömegrendezvényektől, akkor is, utálom a hangos zenét, akkor is ha tűz a Nap, és akkor is, ha esik az eső. És ugyanígy el kell jönnöm, ha a tanárok állnak ezen a téren, vagy ha ápolónők, vagy ha romák, vagy ha menekültek! Akkor is, ha a CEU-ról van szó és akkor is, ha az Auróráról!
Mert az emberi szabadság, egyenlőség és testvériség eszméje az alap, amelyben hiszek. Nem tudok igazabbat ennél, akkor sem, ha látom, hogy mi zajlik kívül és belül. A kormányban, az ellenzékben, a médiában, a gazdaságban, az iskolában, a kórházakban, mindenhol.
Látnunk kell, hogy minden mindennel összefügg, és semelyik társadalmi csoport, tehát nem a mások, meg a kisebbségek, hanem az egyenjogú csoportok egyike sem juthat előrébb, ha nem ismeri föl az elemi szolidaritás szükségességét. Lehet próbálkozni külön alkukkal. Ha nekünk ezt meg ezt megadjátok, akkor nem ugrálunk másokért. Lehet így. Mint a középkorban, vagy bárhol és bármikor, amikor ember élt. Ha az én családomnak jó, nincsenek elveim többé.
A Pride azért van, mert még nincsenek meg a jogok. De hogy lesznek meg? Hát ugye azt nehéz lesz elfogadtatni nem kevés embertársunkkal, hogy az LMBTQ és bármi hasonló kifejezés beépüljön a szókészletükbe. Addig azonban, amíg az emberek semmit sem tudnak egy adott jelenségről, addig nem is marad számukra más, mint a félelem, és az abból fakadó, szélsőséges esetekben megnyilvánuló agresszió. Tanulás, kedves barátaim, az iskola a kulcs, az iskolai intézményrendszer a felelős azért, hogy a polgárok képbe kerüljenek legalább azzal kapcsolatban, hogy az identitás egy rendkívül érzékeny dolog. És hogy az az ember, aki az identitásával jól el van, az bizony lehet boldog ember, de az, akinek bármit is titkolnia kell, akinek bármiről is lemondania kell, csak azért, mert ő ilyen vagy olyan, az bizony nem lesz boldog ember soha. Amennyiben az iskolarendszer elutasító a nemi identitások harmóniájával szemben, akkor bizony nem tanul a polgár semmit. Erről se semmit. Másról se tanul sokat, de erről aztán végképp nem hall egy szót se. Kivéve, ha a tanár ellenálló, ha felvilágosult, ha demokrata, ha lelkiisimeretes stb. Nagy, hangos bravót a bátor tanároknak! Bátor tanárok nélkül végünk lesz, az biztos.
Be kell látnunk, hogy amíg a Parlamentben ülő képviselők túlnyomó többsége homofób, addig bizony itt senkinek sem jár alanyi jogon a fölvilágosítás. Amíg a vezetőink szavazótáboruk összetartása végett képesek bármiféle aljas propagandát bevetni, addig borzalmasan nehéz a társadalmi kiegyezés. Rettentően nehéz megbékélni egy állandóan felheccelt közösségben. Rettentően nehéz meggyőzni embertársainkat arról, hogy mi a valóság, ha nap mint nap tömik a fejüket álhírekkel, környezetükből kiragadott idézetekkel, rémisztő képekkel, hazugságokkal. Rettentően nehéz egy olyan közegben türelmesen érvelni és cselekedni, ahol előbb harangozzák be a hírek a bajt, mielőtt az megtörténne. Előbb utasítottuk el a migránsokat, mielőtt még ideértek volna. Előbb félünk a várható őszi zavargásoktól, mielőtt még bármi történt volna. Rettentően nehéz normálisnak maradni egy olyan rendszerben, a NER-ben, amely lényege, hogy sohase legyen semmi se normális. Hajszolva vagyunk! Hajszolva az őrületbe, a félelembe az állandó háborúskodásba. Rettentően nehéz együttműködni valakikkel, akik állandóan csak a távolságot, a megosztottságot, a most éppen jobbra kilengő ingát, meg a változó világrendet, meg a háttérhatalmat szajkózzák. Rettentően nehéz, de nem lehetetlen. Az alapoknál kell kezdeni ezt is. Mindig újra és újra!
Tudjuk, hogy Orbán Viktor nem egy Justin Trudeau. Nem is akar az lenni, bár ki tudja, ha úgy fordul a szél, sztem ekkora pálfordulásra is képes, hiszen nála alkalmazkodóbb politikust nehezebb találni. Szóval Orbán nem egy liberális, nem egy szabadságszerető ember, de mint miniszterelnök, közel 10 millió ember hivatalos képviselője azért egy bizonyos szint alá mégse kellene, hogy süllyedjen. Sokszor megteszi, nekünk meg az a dolgunk, hogy állandóan figyelmeztessük őt: Ide figyelj, Viktor, nem szégyelled magad?!
Amikor miniszterelnökünk (mert hát az, ez a helyzet) azt mondta Vona Gábornak, hogy „nem én szoktam más férfiak szoknyája mögé bújni”, akkor nem Vona Gábort sértette meg, hanem az LMBTQ közösség tagjait. Magyarországon és mindenhol a világon. Pejoratív színben tüntette föl a vitapartnerét, azzal, hogy a feltételezett szexuális orientációjaként, nemi identitásaként a homoszexualitást jelölte meg. Az ordas suttyó képviselőtársai nem azon röhögtek, hogy Vona gyenge, hanem, hogy buzi. Orbán lebuzizta Vonát, ez történt kedves barátaim. Senkit nem érdekel, hogy az említett politikusoknak milyen a szexuális élete. Ez az ő magánügyük. Nem mi hoztuk fel ezt a témát, de mi követeljük az elégtételt.
Tavaly tavasszal itt álltam a színpad mellett, amikor a tanítanék Mozgalom azt követelte Áder Jánostól és Orbán Viktortól, hogy kérjen bocsánatot a tanároktól, akiket ők vagy a kormányuk, pártjuk tagjai megsértettek. Most azt követelem, hogy a miniszterelnök kérjen bocsánatot azért, mert megsértett egy társadalmi csoportot, az LMBTQ közösséget, amikor a Parlamentben a heteroszexuálistól eltérő irányultságot negatív színben tüntette fel, és ezzel is azt üzente tetemes szavazótáborának, hogy buzizni szabad, buzizni jó. Szégyelld magad Viktor. Ezt nem én mondom, ezt sokan mondják.
Nem ítélem meg azt az embert, aki nem érti, amiről beszélek. Nem ítélem meg a magyar lakosságnak azt a részét, aki legszívesebben agyoncsapna most azonnal egy szívlapáttal. Csak mert mindezt itt elmondtam és felvállaltam. Vagy minimum kiröhögne azzal, hogy ugyan már, ez nem probléma, a melegek is élhetnek együtt, „valahogy” vállalhatnak gyereket stb. A szeneslapáttal kapcsolatban, igen, haver, ha agyoncsapsz, fájni fog. De akkor is azt fogom mondani, hogy a „valahogy” nem elég.
A kordonról. Ha egy közösség úgy dönt, hogy egy maroknyi szélsőséges miatt nem kívánja elzárni magát a társadalomtól, azt egy bölcs államvezetésnek meg kell értenie, és intézkdenie kell. Ha nem intézkedik, akkor a nép lesz kénytelen. Békésen, de határozottan üzennünk muszáj: nem vagyunk rabok, szabadok vagyunk.
Az isztambuli Pride hősies aktivistáinak szavaival búcsúzom:
Nem félünk, itt vagyunk, és nem változunk meg. Ti vagytok azok, akik félnek, ti fogtok megváltozni és ti fogtok hozzászokni. Újra itt vagyunk, hogy megmutassuk, elszántan harcolunk a büszkeségünkért!
Egyek vagyunk! Köszönöm, hogy itt állhattam ezen a színpadon!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.