Szerző: jotunder
2017.07.09.
Tegnap elmentem a Várkerthez, a Pride végére, véletlen belefutásról szó sem volt. A harmincplusz fokra valóban nem volt különösebb vágyam, a tizenkilenc fokos észak-angliai nyári napokat szeretem.
Nádasdy beszélt a Prideról a Narancsban, az a Nádasdy, aki újrafordítja Shakespeare-t, a Székely Kriszta nyitotta meg a Budapesti Pride hetet, aki azt a baromira érdekes Harper Regan-t rendezte, meg a Nórát. Stumpf életműve ellenben abból áll, hogy megtanult a száján keresztül flatulálni.
Láttam a középkorú meleg párokat és sejtem, hogy min mehettek keresztül Stumpfországban, ilyenkor elgondolkozik az ember pár dolgon.
Én nem hiszek egy olyan országban, ahol egy stumpf vezető konzervatív újságíró lehet, nem hiszek egy olyan országban sem, ahol egy szilvay azt hiheti, hogy valaha az életben elérhet egy olyan magasságot, ahonnan már kényelmesebben nézhet fel egy Nádasdyra, nem hiszek egy olyan országban, ahol egy schmidtmária szerű kimondhatatlanság vezényelheti egy egyetem kivégzését, nem hiszek egy olyan országban, ahol Joseph Göbbels jól érezné magát a metrón a plakátokat nézegetve.
Stumpfország elhiszi magáról, hogy az enyhe szarszag kifejezetten kellemes, hogy Piliscsaba lenyomja Oxfordot, Kovács Ákos lenyomja Adele-t, hogy ő képviseli az igazi nyugati hagyományt, azaz gonosz és főleg nagyon buta faszkalapnak kell ahhoz lenni, hogy az európai tradíció utolsó élő képviselői legyünk. Erről szól ez az egész a kárpát-dunanagyhazai posztkádári kultúrfölényről, ahol egykori őrsvezetők magyarázzák a Trón és az Oltár szükséges huszonegyedik századi egységét, és Sandro Botticelli-t nevezik ki Soros György mellé ősellennek. Ez teljesen normális, az nem zavarja a többséget, a többséget a Nádasdy zavarja. Ez egy ilyen többség. Az hiszem, maradok kisebbségben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.