- SZABADPOLC
Szerző: Károlyi Csaba
2017.07.13.
A tárca mint újságműfaj mindig is elsősorban a hétköznapi társadalmi jelenségekre figyelt. Tóth Krisztina remekül viszi tovább ezt a hagyományt, a szolidaritás és a részvét tradíciójával együtt, de leereszkedés nélkül. Kitűnik a mai mezőnyből színvonalával is, rendszerességével is. Szociális érzékenysége és a megértés finomsága Kácsor Zsolttal rokonítja. A női szerepek, élethelyzetek kendőzetlen megmutatása Szabó T. Annával. Az eszköztelensége, a póztalansága, az artisztikumtól való tartózkodása ugyanakkor ellentéte mindannak, amit Szív Ernő képvisel. Négy kiemelkedő tárcaírói gyakorlat, négy különböző út. A marginális figurák, a különféle társadalmi típusok megrajzolásában azonban hasonlóak: a jó tárcában végső soron mindig mindenki idegen, hiszen hozzánk képest mindenki más, de minden idegen megérthető, szerethető, sőt szép.
Tóth Krisztina újabb remek tárcatárat állított össze. Egyik legjobb kortárs költőnk ő, kinek legutóbbi verseskötetéről, a Világadapterről – az én szerkesztői bénázásom miatt is – kevesebb szó esett az ÉS-ben, mint kellett volna. Jó tíz éve prózakötetei is megjelennek. A Vonalkód (2006) és a Pillanatragasztó (2014) klasszikus novellagyűjtemények, a Pixel (2011) a novellafüzér műfajával eljátszó hamisregény, az Akvárium (2013) valódi regény. A Hazaviszlek, jó? (2009) és a Párducpompa pedig a lapokban közreadott tárcáiból válogat. A szerző változatos játékot játszik a kötetszerkezetekkel, alkalmanként pont 15, 25 vagy 30 írást válogat össze, most éppen 50 szöveg kerül be. (Szeret számolni: egyik mostani tárcájában azt is tudja, hogy a Blaha Lujza téri aluljáróból 25 lépcső vezet föl.) Van könyve, amelyben a vonal fogalmával, van, amelyben a test, van, amelyben a pillanat szó jelentéseivel dolgozik. Most talán rejtettebb a hívószó, de szerintem leginkább a nyelv volna az. Az első írás, a Táncol a nyelv a fürdőszobában (apanyelv, anyanyelv) adja meg az alaphangot. Megkülönböztetvén a hatalom nyelvét, azaz az „apanyelvet” – az „anyanyelvtől”, mely rosszabb esetben a meghunyászkodás, jobb esetben a megbékélés nyelve. Az ötvenedik, a kötet címét adó írás pedig egy érthetetlen, céltalan, ámde tömör feliratra irányítja a figyelmünket, melyet az elbeszélő egy pesti aluljáró falán fedez fel: „Az van odaírva pink festékszóróval, hogy Párducpompa.” A nyelv változatos módon játszik szerepet a történetekben, van, hogy a suszterbogár (bodobács) olasz fordításának helyessége a tét, van, hogy az anya szó kimondásával szabadulnak el az érzelmek.
A legkülönbözőbb élethelyzetek megszólalásai, nyelvi aktusai, a kimondott szavak sok mindent meghatároznak. Az otthonról hozott, sokszor imitált, öntudatlanul használt szavak szociokulturális és lelki vonatkozásban is uralják a szereplők világát. Az unalmában a bevándorlókat és a hajléktalanokat utáló taxis, a falusi bácsi, akit idegesít a szomszéd kertben békésen nyaraló holland család, vagy a városi térdnadrágos férfi, akit megnyal a postán, sorban állás közben egy barátságos kiskutya, ugyanazt a bornírt, sértett, gyűlölködő, esetenként üvöltő nyelvet keresi elő és veti be azonnal a tudata mélyéről. Az egzisztenciájukban, létükben megbántott szerencsétlenek, akik azt érzik, rosszra fordult a világ sora, tudni vélik az okát is, miért van mindez így. Mindig mások miatt van. Az idegenek miatt, akik lehetnek hollandok, kínainak nézett vietnamiak vagy cigányok, de lehetnek a kutyások, vagy lehet egy piros farmernadrágos ismeretlen nő, aki, láss csodát, mégis magyarul beszél. A magas sarkú cipőben siető fiatal szőke lányt az egész világon megvárná a villamos, de a Blahán direkt az orra előtt gyorsan zárja az ajtókat a „szegény, kopaszodó” villamosvezető, legalább ennyi elégtétele legyen az életben. A bornírt hatalmi nyelvet ugyanúgy beszélik a vízszerelők, mint egy fogyatékos kisfiú. Ez van a levegőben, ezt isszuk a vízzel is. Az apanyelvet nemcsak az a pénztelen apa beszéli, aki nem tudja a fiait moziba vinni, hanem a teniszpálya gondnoka és a vidéki iskolaigazgató is, sőt, a ronda és szemétláda tanítónő, meg a becsületes munkában megőszült kisnyugdíjas öreg néne. De van remény, van azért másik nyelv. Nemcsak az elbeszélő anya képes „anyanyelven” megszólalni, mikor a barátnőjétől elkéső motoros srácnak segít, vagy a fodrászlány, mikor vendége fogyatékos lányának esküvői fotóját megcsodálja, hanem a másik nemhez tartozók is képesek erre, a demens nénit megértő trolibuszsofőr, a kerekesszékes ikertestvérét pátyolgató fiú, sőt, az idétlenkedő szerelmes fiúkat kisegítő áruházi dolgozó (pedig „egyenruhás”!)...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.