Szerző: Markó Béla
2017.07.29.
Van egy fénykép a Korunk elmúlt évtizedeire visszatekintő, tavaly megjelent Kántor-könyvben (A Korunk négy kapuja): valamikor 1993-ban, a kolozsvári Vármegyeház folyosójának csupasz cementjén, a szerkesztőség bezárt ajtaja előtt ott ül negyedmagával Kántor Lajos. Ülősztrájkot folytatnak, mivel ki akarják lakoltatni a folyóiratot a Funar-féle polgármesteri hivatal épületéből, ami aztán csakhamar sikerült is a hosszú regnálás elé néző, többek közt a sétatéri padokat is a román trikolór színeire mázoltató városgazdának. Kollégáival együtt ül a cementen a főszerkesztő, valamikor télen történhetett mindez, mert nagykabátban vannak mind a négyen. A többieken látszik, hogy próbálnak alkalmazkodni a helyzethez, mintha csak valahol kint a természetben telepedtek volna le a földre, de Kántor Lajoshoz semmiképpen sem való ez a cementen ülés. Városias bundasapka, fekete télikabát rajta, mellette az akkoriban szokásos diplomatatáska, benne valószínűleg kéziratok. Lerí róla, hogy nincs érzéke az egészhez, ha akarná, sem tudná elhitetni, hogy ez az ülősztrájkdolog talál hozzá. Miért is találna? Azért teszi, mert muszáj. Egy ívpapírt tart a kezében, nem lehet kivenni, mi van ráírva, de nyilvánvalóan a spontán akció indoklása. A köztiszteletben álló kolozsvári polgár, tekintélyes író, a romániai magyar érdekvédelmi-politikai szervezet egyik alapítója, egyetemi oktató, későbbi akadémikus szülővárosa cementjén ülve: nem tudom felejteni. Nem is kell, hiszen kifejezi a lényeget, hogy az erdélyi írót meg lehet ugyan fosztani az íróasztalától, mint ahogy ez sokszor meg is történt a huszadik században, de miközben a legkülönösebb helyzeteket is vállalnia kell, értelmiségi mivoltát akkor is meg kell őriznie. Kántor Lajos, aki most augusztusban lett volna nyolcvanéves, számomra cáfolhatatlan példája volt annak, hogy a Kós Károly‑i minta ma is működik Erdélyben, ma is szükség van rá, és még nagyobb szükség volt 1989 előtt, amikor ezernyi indoka lett volna bárkinek Kolozsváron, Marosvásárhelyen vagy másutt, hogy visszahúzódjék könyvei közé, netán paktumot kössön az ördöggel, esetleg kivándoroljon. Akár az életet, akár a művet nézzük, morális példaként is jelentős mindkettő. Hallom persze rögtön az ellenvetést: az erkölcs nem esztétikai kategória. Lehet, de a morális dilemmákra adott jó válaszok az irodalomban is fontosak. Márpedig irodalomtörténészként és irodalomkritikusként ugyanarra törekedett, mint szerkesztőként: megbízható értékrendet nyújtani egy velejéig romlott diktatúrában, majd egy meglehetősen romlékony demokráciában. Erdélyről szóló esszéregényének néhány évvel ezelőtt azt a címet adta, hogy Konglomerát. Sokféle asszociációt kínál ez a metafora, a heterogén összetételű, de egyetlen egységes tömbbé összeállt kavicstömeg, a konglomerátum. Nyelvileg, kulturálisan, etnikailag ilyen heterogén és mégis egységes régió Erdély, de ezen belül ilyen az erdélyi magyar irodalom, és ilyen a politika is, amelynek egyik mozgatója volt mindvégig Kántor Lajos, aki sohasem látott ellentmondást az írói létforma és a közügyek intézése között, nem volt hajlandó elfogadni napjaink hamis munkamegosztását. Ő már régről tudta, hogy akkor is meg kell próbálni a hatalom dühöngését korlátozni, amikor erre vajmi kevés esély kínálkozik, például a Ceaușescu-rezsimben. Konglomerátum lett a saját életműve is, de ezáltal az erdélyi modus vivendinek egyik legautentikusabb modellje is, miközben mindvégig tudatosan kereste az elődök és kortársak sorsában a tanulságokat, a fiktív keretbe helyezett tényirodalom olyan különös remekeit mutatva fel, mint az imént emlegetett Konglomerát vagy A mennyei kapu, de általában is, hol monografikusabban, hol személyes hangú esszében, hol gazdagon adatolt memoár formában azokat az életeket és műveket dolgozta fel, amelyek a Makkai Sándor által valamikor lehetetlennek mondott teljességet kínálják a kisebbségi lét körülményei között, és választ adnak az erkölcsi dilemmákra is: Szabédi Lászlótól Domokos Gézáig vagy Lászlóffy Aladárig tart a sor, és nyilván nem kerülte meg a legfájdalmasabb kortársi történetet, a Szilágyi Domokosét sem...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.