Szerző: Gyarmati Andrea
2017.07.08.
Két évig a felnőttosztályra osztottak be, nagyon hiányoztak a gyerekek.
Idős néni. Jajgat szegénykém cefetül, hogy fáj a lába. Protézisműtétre érkezik, fél tőle rettenetesen, de lelkesen meséli, hogy fontos hamar rendbe jönnie.
– Férjhez megy az unokám, doktornő, muszáj ropnom az esküvőn – mondja huncut mosollyal -, ezért szántam rá magam a műtétre. Meg persze azért is, mert nagyon fáj.
Kimegyünk a kórteremből.
– Na, ez a néni, akármennyire fél vagy fáj neki, úgy gyógyul majd, mint egy angyal, figyeld csak meg – mondja korosabb kollégám.
Nézek rá bután, és nem igazán értem, honnan tudja ezt. Jó, évek óta ezzel foglakozik, talán lát egy stigmát a gyorsan és lassan gyógyulók közti különbségről. De természetesen nem erről van szó.
– Majd meglátod te is, ha olyan idős leszel, mint én (azóta jóval idősebb lettem J), hogy az a beteg, akinek célja van, mert férjhez megy az unokája vagy nemsoká születik egy új családtag, esetleg épp neki kötöget a betegágyban, az gyönyörűen gyógyul. Aki meg csak egyre jajgat, hogy jajajajaj, doktornő, meghalok… Hát, mindkettőnek bejön, amit vár. Próbálj meg célt adni a betegnek, rögtön jobban gyógyulnak a betegeid, és sikeresebb orvos leszel.
Fiatal voltam, hittem is, nem is, amit mond, de azt gondoltam, egy próbát mindenképpen megér a dolog...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.