Szerző: Gyarmati Andrea
2017.07.28.
A nagy dolgok – régóta tudom – gyakran csendben kopogtatnak az ajtón.
Normál hétköznap, szól a telefon.
Ismerős hang, ráadásul úgy indít: Andu, tehát tudom, régi barát lehet, mindenképpen a sport berkeiből, hiszen a családom és az úszótársaim szólítottak, szólítanak így.
Azt szeretném megtudni – mondja – számíthatunk-e rád a világbajnokság ideje alatt? Nagyot dobban a szívem, mert bár, hogy úgy mondjam, 1975-ben szögre akasztottam a dresszemet, vagyis befejeztem a versenyzést, de az úszás iránti rajongásom sose szűnt meg. Olyan ez, mint az első szerelem, mindig fontos volt és marad is.
Mi lenne a dolgom? – kérdezem. Hiszen semmi nem zavarhat bele a betegellátásba, tehát, ha tényleg kapok feladatot, egyeztetnem kell a kolléganőmmel, és szabadságot kivenni.
Majd körvonalazódik – így a válasz –, ez csupán elvi érdeklődés, hogy kapható vagy-e. Majd hívunk.
Ülök a rendelőben, és elgondolkozom.
Életem első huszonegy évében minden az úszás köré szerveződött. Az volt a legfontosabb, minden alárendelődött az edzéseknek, hogy minél jobb eredményeket érjek el.
Voltak persze komoly feltételek a tanulást illetően, de minden más sokadrangú volt az úszás mellett. Ma is úgy érzem, jó, hogy így történt.
Néhány évvel később akadt néhány próbálkozás, vállalnék-e funkciót az úszószövetségben, de ehhez sosem éreztem igazán kedvet, miképpen edző sem akartam lenni sose. Úsztam, sportoltam, ahogy ma is teszem napi rendszerességgel a magam örömére.
Másfelé vittek a vágyaim, és az orvoslásban megtaláltam, ha nem is világszinten természetesen, mint úszóként, a sikert, ami boldoggá tett...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.