Szerző: konyvesblog
2017.07.04.
Szerkesztőként regényt olvasni általában nem nagy élvezet. Még ha olyan szöveget vesz is a kezébe az ember fia vagy lánya, amelyet megszerkeszteni nem feladata, sokáig újra és újra azon veszi észre magát, hogy csak félig-meddig látja, amit olvas, mert a szöveg eltakarja előle a kilátást.
Egy kivételt ismerek ez alól, Nádas Péter szövegeit. Vagy legalábbis a három nagyregényét. Mindhármat alkalmam volt szerkesztőként olvasni. Az első, az Emlékiratok könyve egyes fejezeteit még úgyszólván menet közben, folyóiratbeli megjelenésük alkalmából. A Párhuzamos történetek szövegét háromszor olvastam el a könyv megjelenése előtt, az olvasás mindháromszor pontosan tizenegy napig tartott. A harmadik regényt – mert regény – tavaly májusban kétszer olvastam szerkesztőként. A Világló részletekről beszélek.
Csak feltevéssel szolgálhatok, miért van az, hogy Nádas regényszövegei a szerkesztői olvasatban is élvezhetőek. Az ilyen olvasat megtorpant, a szöveghez ragaszt, lefékezi a lendületet, kúszva halad előre. Márpedig itt pontosan erre van szükség. Nádas nagyregényei lassú és figyelmes olvasást igényelnek. Még ha mindegyik másként is. Az Emlékiratok mondataihoz olyasféle figyelem kell, mint amikor csukott szemmel próbáljuk a két mutatóujjunk hegyét összeilleszteni. Minden mondatának önmagához kell visszatalálnia. A Párhuzamos történetekben annak a kiolvasásához kell a figyelem, ami a mondatok közötti hézagokban leselkedik ránk. A Világló részletek mondatai pedig úgy tapogatóznak előre, meg-megtorpanva, mint a fűszálak között útját kereső víz...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.