AZ ÉRTÉKRŐL

JÓREGGELT EURÓPA BLOG
Szerző: Benedikty Béla
2017.07.15.

Azt írtam szerdán a Seuso-kincsekről, hogy túlértékeltek. Bizonyára sokan vannak, akik vitatkoznának velem, a Szépművészeti Múzeum főigazgatója például olyan összegekről beszél, amiknek csak töredéke a magyar állam által elköltött pénz. Ismerve a Szépművészeti Múzeum főigazgatójának a miniszterelnök ánuszához vezető, sokszor bejárt útját, az általa közölt szám egyrészt logikusan magyarázható, másrészt (éppen a jelzett okból) teljes mértékben hiteltelen. Úgy is mondhatnám, összevissza dobálódzik súlyos milliárdokkal anélkül, hogy egyetlen számot meg tudna indokolni.

Beszéljünk egy kicsit a műkincs piacon forgó pénzekről, jó? Azaz beszéljünk a levegőbe felelőtlenül, megalapozatlan, alátámaszthatatlan fogalmakról, tárgyakról? Hát, majdnem.
Mielőtt belekezdek, tisztázni akarom a jogosultságomat(?), ha tetszik, bizonyítani próbálom a tárgyban való jártasságomat, szakértelmemet.

Midőn rájöttem, hogy a bölcsészkar orosz-szak természetes velejárója, miszerint ott 

állandóan oroszul beszélnek, kérvényeztem a tanulmányi osztályon, engednének átiratkozni bármely más szakra. Kékes elvtárs gúnyosan mosolygott, és azt mondta, a művészettörténeten van még egy hely, mert bár többszáz jelentkező volt, nem találtak elegendő számú hallgatót, aki megfelelt volna az ismerten magas követelményeknek. Szeretnék esetleg odamenni? Ha igen, természetesen pótfelvételi vizsgát kell tennem. Mondtam, jó. Mennyi felkészülési időt gondolok, csak mert Vayer professzor novemberben elutazik a velencei biennáléra, és most szeptember vége van. Más viszont nem felvételiztethet ilyen esetben. Mondtam, nem kérek felkészülési időt, ha lehet, akkor most mindjárt mennék. Kékes elvtárs kacajra fakadt, de nyilván meg akart szégyeníteni, mert rögtön fölvette a telefonkagylót, és hívta a művészettörténet tanszék vezetőjét. Szerencsénk volt, Vayer Lajos azt mondta, éppen van egy kis ideje.

Körülbelül egy óra múlva felhívta Kékes elvtársat azzal, hogy bejegyezhet engem mint a tanszak új hallgatóját. Sajnos nem láttam az elvtárs arcát.

A felvételim úgyszólván teljes egészében úgy zajlott, hogy a professzor úr kérdéseket tett föl. Ami lehetne akár természetes is, de a professzor úr nem vizsgakérdésekkel foglalkozott, hanem érdeklődött, a saját ismereteit akarta bővíteni. A műkincs piacról beszélgettünk. Prof. dr. Lodovico Vayer, a velencei biennále örökös legfőbb tisztségviselője (a pontos megnevezést elfelejtettem), a világ muzeológusainak egyik legismertebb és legelismertebb tagja nem szégyellt olyan kérdéseket föltenni egy süvölvénynek, amiről fogalma sem volt (ő mondta így). Később még sokat beszélgettünk, Vayer professzor ugyanis a művészettörténet szak vészes csökevényének tartotta a pénzben kifejezett érték, azaz a műkincs piac és működése oktatásának hiányát (úgy tudom, sosem sikerült bevezetnie ezt a stúdiumot, úgy tudom, ma sincs ilyen). Nem emlékszem, hogyan jutottunk el rögtön a felvételi elején a divatos festők képeinek árához, a képek hamisításához, de azt tudom, hogy így kezdődött, aztán rákanyarodtunk a mesterhegedűkre, az asztali és állóórákra, szőnyegekre meg ilyesmikre. Mint kiderült, Vayer professzor úr azt sem tudta, hogy az akkori Tangó (ócskapiac) elődje a Teleki téren volt (egyiken sem járt soha), hogy a 95 százalék ócskaság mellett ott landolnak a nagy értékű lopott holmik, festmények, szobrok, kelyhek, étkészletek meg minden, amit egy tudós ember elképzelni sem tud...

ITT OLVASHATÓ