#AVÍZÖSSZEKÖT#EGYEKVAGYUNK?

BŐSZ ANETT BLOGJA
Szerző: Bősz Anett
2017.07.31.

Azzal kell, kezdjem, hogy a beugróként szervezővé lett Magyarország remekül megoldotta a vizes világbajnokság sporteseményeinek lebonyolítását. A rendezvények szervezettek voltak, a létesítmények nem mondtak csődöt, a sportolók és a szurkolók utaztatása profin megoldódott. Nem találkoztunk az átlagosnál nagyobb forgalmi dugóval, és csak egyetlen egy ezüstérmes műugró árválkodott a BKK busz megállójában – rajta is hamar segített egy önkéntes. Ebben a tekintetben aligha érheti szó a ház elejét. Másról szeretnék beszélni.

A magyar társadalomban valami nagyon régen tört el, és az elmúlt hét és fél év aligha dolgozott azon, hogy ezeket a sebeket gyógyítsa. Nemhogy feltépte a régieket, újakat is gyártott mellé. A hazudott nemzeti egység mögött sztenderden fel tud sorakozni bő kétmillió ember abból a nagyjából 9 és félből, akik még egyáltalán itthon maradtak. Nincs és nem is volt olyan, hogy valami össze tudta volna valaha kötni ezt a társadalmat. A „mi és ők” kérdésköre az egész történelmünkön végighullámzott, és azon kevés nemzet közé tartozunk, akik a jelenben nem tettek lépéseket annak érdekében, hogy ezek az ellentétek legalább egy picit csökkenjenek magyar és magyar között. Sőt!

A kádári diktatúrából ránk maradt – mára kifejezetten kelet-európai régióba visszahúzódott sportfelfogás –, hogy csak az aranyérmes ér valamit az egész csapatból, a többi töltelék, még mindig velünk él. Innen az önbizalomhiány, innen a döntőbe jutott sportoló „győzni fogok” nyilatkozata utáni összezuhanása, hogy „azért ez mégiscsak nagyképű volt”, hiszen a győztes itthon egy ikon, aki utána mindent megérdemel, az ezüstérmes meg semmit. Maximum egy jó nagy leszúrást az öltözőben, lesajnáló kommenteket a facebookon, lehangoló elemző vitát a sportcsatornán. Az egyes sportszövetségek (s ebben élen járt az úszás), mindent megtettek, hogy a regionális felsőbbrendűség érzetet fenntartsák a legvidámabb barakkban, és legalább a világversenyek alkalmával, legalább az olimpiákon, azt tudjuk érezni: különlegesek vagyunk. Éppen ez történik most is...

ITT OLVASHATÓ