A SZEGÉNY KÖZÉPSZER PANASZAI

ÉLET ÉS IRODALOM / MŰBÍRÁLAT
- SZABADPOLC
Szerző: Ady Mária
2017.07.20. 

(Peter Shaffer: Amadeus, Szabadkai Színház Magyar Társulata, Városmajor, június 24.)

Úgy kellene a nézőnek átélnie a tehetsége határaiba ütköző, a zsenialitást másban felismerő alkotó ember tragédiáját, hogy a szabadkai Népszínház Magyar Társulatának vendégjátékában ennek emberi tétje sem a rendezés, sem a színészi játék szintjén nem mutatkozik meg. Meglehet, hogy Shaffer népszerűségre törő, felszínes darabja nem ad erre magától értetődő lehetőséget. Talán egy Salieri-féle felismerés és leheletnyi önirónia még ennek a mélységnek is teret nyithatna.

Mintha Peter Shaffer Amadeusa a művészet banalizálásával kísérelné meg megválaszolni főhőse, Salieri lázas kérdését, amely azonban éppen e folyamat fordítottjára vonatkozik. Őt ugyanis az foglalkoztatja mániákusan, milyen isteni közbenjárás révén válik a hétköznapi a közvetítőül kiválasztott zseni kezei között műalkotássá. És leginkább persze az, hogy ugyan miért nem őt választotta az a bizonyos isten eme átlényegülés eszközéül. Ez a zsenikultuszra épülő problémafelvetés, ha nem is meghaladott, de megválaszolhatatlanságának évszázados biztonságában kissé avíttan romantikus. Amin sem a dráma Mozart-figurájának végletesen infantilis csodagyerek-kliséje, sem a géniusz személyiségfejlődésének meghatározó motívumaként sejtetett apakomplexus konyhapszichológiája nem segít. Shaffer a biztonság kedvéért a hatalom örök konformizmusára és konzervativizmusára is ír egy mindig aktuális – azaz közhelyszerűségével önmagában sohasem húsbavágó – etűdöt a dilettáns zenekedvelő császár és intrikus udvara háttérszólamával. De Salieri karrierizmusában nem a sikerorientált világ versenyszelleméből következő irigység és kisstílű harciasság dominál. Nem fizetés, státusz, tünékeny hírnév. Az ő sértettsége az égi adományként elképzelt tehetség eloszlásának istenhez méltatlan igazságtalansága fölötti filozofikus kesergés – prózaian emberi irigység. Alakját, ha nem is művészi, de befogadói érzékenysége hivatott kiemelni a törtetők tömegéből: tragédiája a közepes tehetségeké, de autonóm és csalhatatlan műkritikai ítélőképessége, illetve önmagával szembeni kíméletlen őszintesége mégiscsak hőst farag az antihősből. Balszerencséjére megérinti a tehetség, és Mozart géniuszának tükrében önnön zeneszerzői középszerűségével szembesül. Karakterének jut annyi nagyság, hogy ezt elismerve a szeleburdi Amadeust leküzdhetetlen riválisként ismerje fel, de annyi már nem, hogy ne tegye őt egészen a végletekig, megszállottan tönkre. Avagy hogy ne ringassa magát abba a nagyzoló ábrándba, hogy ő okozta vesztét, és ily módon mégiscsak halhatatlanná vált maga is. Reflektáltságát az impulzív és infantilis Mozart teljes reflektálatlansága ellenpontozza. Csak hogy a csodagyerek zsenialitása még bosszantóbb legyen a szenvedését operai teatralitással elpanaszoló Salieri számára. Legalábbis alkotói önirónia kérdése, mennyire érdekes ez az utókor ítéletének megfellebbezhetetlen arroganciájából fogalmazott vallomásos önmarcangolás, amelynek alapvetése a társadalmi megbecsülésen túli „abszolút” alkotás pátosza, az isteni mű. Formája pedig nem mellesleg egy kiszámítottan hatásos színdarab az érdekérvényesítő képesség nélküli, „vad”, „átütő” tehetség és a hidegen profi mestermunka közötti különbség groteszkül egzisztenciális léptékűvé nagyított tétjéről...

ITT OLVASHATÓ