A POLITIKA, AZ IDEOLÓGIÁK ÉS PÁRTOK VÉDELMÉBEN

KETTŐS MÉRCE BLOG
Szerző: Misetics Bálint
2017.07.19.

A magyarországi politikai kultúrát, a közbeszédet és a „civil kezdeményezések” politikai önmeghatározását két egymással összefüggő súlyos félreértés terheli. Az egyik „a politika” azonosítása mindazzal a rosszal – hataloméhséggel, hatalmi gőggel, elvtelen hatalomgyakorlással, korrupcióval – amit jó okból ellenzünk és elutasítunk a politikai hatalom jelenlegi birtokosaival (és a politikai hatalomért jelenleg vetélkedők jelentős részével) kapcsolatban. Ebből a politika-fogalomból egyenesen következik, hogy tisztességes ember, még ha másokkal közös céljaiért össze is fog és „civilként” közösen cselekszik, „politikával” nem foglalkozik. A „civil” és a „politika” közötti határvonal ugyanis nem csupán különböző eszköztárakat választ el egymástól, hanem az erkölcs, a jószándék és az önzetlenség birodalmát az erkölcsi romlottság, a cinizmus és a gátlástalan önérdekkövetés birodalmától.

Ezt értette „politika” alatt annak a kulturális és ifjúsági egyesületnek a vezetője, akit Sebály Bernadett idézett a legutóbbi kiváló cikkében: „Nem szeretnék semmi politikai dologban részt venni – mi valóban dolgozunk, civilként”. A politikának ez az elgondolása jelent meg annak a szakszervezeti vezetőnek a beszédében is, aki az egyik oktatásügyben szervezett tüntetésen azzal kezdte a beszédét, hogy ő nem „politizálni” ment oda (noha közvetlenül ezután bérköveteléseket, vagyis politikai követeléseket fogalmazott meg a kormányzat felé). A néhai Hallgatói Hálózat szervezői közül is sokan elutasították, hogy a szervezet „politikai” szerepet vállaljon (a felsőoktatással kapcsolatos, úgymond „szakpolitikai” követelések megfogalmazásán túl), ami fontos szerepet játszott a mozgalom marginalizálódásában.

A „politikának” és a „civilségnek” ez a leegyszerűsítő szembeállítása és a közügyekért viselt állampolgári felelősségnek ez a szűkre szabott elgondolása elsőre talán szépen hangzik, valójában azonban egy lefegyverző, önsorsrontó félreértés, ami éppen annak a problémának a fennmaradásához járul hozzá, amellyel szemben a „civil kurázsit” meghatározza és felmagasztalja. A „közügyek elhanyagoltsága vagy méltatlan emberek kezébe való kerülése” ugyanis, ahogy Bibó István írta A szabadságszerető ember politikai tízparancsolata című írásában, „egyedül a tisztességes emberek kezdeményezésének hiánya és közéleti bátortalansága miatt történik”...

ITT OLVASHATÓ