A NÁRCISZTIKUSSÁG CSAPDÁJÁBAN

NÉPSZAVA ONLINE
Szerző: Marosán György
2017.07.29.

A narcisztikusság – a csodáltság igénye és a megdicsőülés vágya – ellentmondásos adottság. Az irigységet keltő szépség többnyire az egyenrangú kapcsolatok kialakítására való képtelenséggel párosul. A kizárólag önmagába szerelmes narcisztikus személy boldogtalanságra kárhoztatja magát és csodálóit egyaránt. Ám az élet zord feltételei és a sokgyerekes családokban való felcseperedés sokáig csak kevesek számára tették lehetővé az efféle viselkedés luxusát. A 20. század azonban alapvető változást hozott. A fizikai kényszereket és az elháríthatatlan kötelességeket felváltotta a kényeztetés, a csábítás és dicséretek kora. (Ch. Lasch: Az önimádat társadalma. 1984.) Egyre több gyermek nőtt fel egykeként: megfosztva a társas kapcsolatok készségének elsajátításától. A szülők igyekeztek megadni csemetéjüknek mindazt - presztízs-javakat, dicséretet és kizárólagos figyelmet – aminek hiányától ők szenvedtek gyermekkorukban. Ezzel – anélkül, hogy tudatában lettek volna – a felnövekvő nemzedéket elindították a narcisztikussá „programozás” útján.

Egyén és nemzet

A kutatások egyértelműen jelezték: a fiatalok öncsodálata és egyedi elbírálás iránti igénye egyre nőtt. A jelenség fokozatosan egyre többek jellemzőjévé vált. A 21. századba átlépve pedig a probléma a fiatalok jelentős részét sújtó személyiségzavarrá nőtt. A kutatások szerint az élethelyzet alapvető változásán túl, döntően a szülői „programozás” felelős a gyermekek narcisztikusságának kialakulásáért. (Brummelman, E. et al. 2015. Origin of narcissism in childern. PNAS.) Azzal, hogy a család nem reálisan értékeli a csemeték teljesítményét, és nem szembesíti őket hibáikkal, azt a benyomást alakítja ki bennük: kudarcaikért nem ők, hanem a környezet a felelős. A gyermek megtanulja, a sikerek hiánya kompenzálható, ha ellenmondást nem tűrően hirdeti: „Ő a legjobb”. Ám az egyedi elbírálás kikövetelésével a sikertelenség mintája rögzül. Az egyénbe egyre mélyebben „beleég” a folyamatos kudarc, és - ezt ellensúlyozandó - mind mélyebben süllyed az öndicséret és önsajnálat mocsarába. Így a gyermekek és a szülők közösen készítik a csapdát, amelyből az egyén képtelen a maga erejéből kikecmeregni.

Ám, miközben a kutatók a tömegessé váló személyiség-zavarok szerteágazó hatásait vizsgálták, váratlanul feltűnt egy - ezzel kapcsolatban levő - különös jelenség: a kollektív narcisztikusság. (de Zavala, A. G. et. al. 2009. Collective narcissism and its social consequences.) A kollektív narcisztikusság kifejezés még a múlt század közepén bukkant fel. A társadalomkutatók – Th. Adorno majd E. Fromm - e fogalom segítségével próbálták leírni azt a társadalmi beállítódást, amely megalapozta a Hitler hatalomra jutását. Értelmezésükben a kollektív narcisztikusság a megrendült csoportidentitás védelméül szolgált. A vesztes világháború és az 1929-es gazdasági válság ugyanis nemcsak a személyiség zavarait idézte elő, de megrendült a korábban önmagát büszke nemzetként szemlélő közösség identitása is. Ebben a helyzetben bukkan elő - a szomorú valóság kompenzálásaként – a kollektív narcisztikusság, amely a nemzet nagyságát és mindenki felett állóságát hirdeti. Ezt fejezte ki a „Deutschland Deutschland über alles…”, de - nem mellékesen - erre utal napjaink terjedő jelszava: „Tegyük nemzetünket az első helyre”.

A kollektív narcisztikusság a saját közösség – vallás, nemzet, birodalom - magas önértékelése és környezete alacsony értékelése közötti ellentmondás feloldására szolgál. A csoport szembesül - egykori sikereinek tükrében sokkoló - kudarcaival és mások őt lebecsülő véleményével. Erre válaszul önmagát felértékeli és a másokkal szembeni felsőbbrendűségét hirdeti. Ezt azután az élet minden területen - a kultúrában, a tudományban, a gazdaság teljesítményében, a sport-eredményekben, még a csoport erkölcsi állapotában is – felfedezni véli. A kollektív narcisztikusság kórjába esett közösség őszintén hiszi és hirdeti: „Ha mindenki olyan volna, mint mi, az egész világ jobb hely volna”...

ITT OLVASHATÓ