- PUBLICISZTIKA
Szerző: Tamás Gáspár Miklós
2017.06.22.
Ezért, bár ez voltaképpen fölösleges lenne, leszögezem már most, azonnal: amit mondandó vagyok, nem vonatkozik a magyar népre (sem a magyarországi "államnemzetre", sem a magyarországi államnemzeten belüli magyar etnikumra - amely utóbbi nem tartalmazza a mindig figyelmen kívül hagyott magyarországi nemzetiségeket -, sem az államhatárokon túli magyar kisebbségekre), de még csak a magyar jobboldal egészére sem. Konzervatív publicisták figyelmeztettek a napokban rá, hogy volt konzervatív magyar antifasizmus, ami fontos és igaz. (Bár nem tartoznak ide a népi mozgalom antifasisztái, mert a népiek nem voltak se konzervatívok, se jobboldaliak. Noha szinte valamennyiüket megérintette a nacionalizmus, ez a harmincas években enyhébb és demokratikusabb volt, mint a hivatalos variáns. A népi mozgalom, már ami akkorra megmaradt belőle, 1989 körül lett csak konzervatív és vidékies. Illyés, Németh László, Erdei, Szabó Zoltán igazán nem volt se konzervatív, se vidékies [enyhén szólva!] - és a parasztpárthoz közel álló Bibó és Szabó Zoltán a legfontosabb antifasiszta politikai íróink. A kommunisták közül érdekes módon csak a Szlovákiából soha ki nem mozduló, Stószról Kolozsvárra, a Korunkba író, a weimari baloldal szellemét honosító Fábry Zoltán volt az egyetlen jelentékeny antifasiszta közíró, de neki nem kellett szembenéznie a pesti - vagy a moszkvai - cenzúrával. Némely népi írókból lettek ugyan fasiszta mozgalmak támogatói, de ez minden magyar kulturális/politikai családra igaz. A makulátlanul ultrabaloldali Kassák Munka-körének egyik volt tagja miniszter volt a Szálasi-kormányban. Kassák méltányosan gyűlölködő kulcsregényt írt róla.)
Tehát nagyon egyszerűen azt kérem mindenkitől: akinek nem inge, ne vegye magára.
Komolyabb dolgokról van itt szó.
A világ államait ma az Egyesült Nemzetek Szervezete fogja össze. Ez nem elfogulatlan nemzetközi gittegylet, hanem a Hitler-ellenes koalíció (hivatalos nevén: Egyesült Nemzetek) kibővítése. Az ENSZ Biztonsági Tanácsának állandó tagjai (a Szovjetunió, mai nevén: Oroszország, az Egyesült Államok, az Egyesült Királyság, Franciaország és Kína) voltak az antifasiszta nagyhatalmak. A Hitler-ellenes koalíció még elismert ellenállási mozgalmakat (így a csehszlovákot, a jugoszlávot és a lengyelt), de ezeken kívül a többiek csak csatlakoztak. Ennek a magától értetődő feltétele az, hogy a csatlakozó államok élesen megszakítják a kontinuitást a múltjukkal, ha kormányuk és hadseregük történetesen a Tengely oldalán állt a második világháborúban. (Itt Japán részleges kivételt jelent, viszont megszállt ország volt 1945 után, nem maga kormányozta magát, hanem az amerikai hadsereg: de ennek a részleteibe itt nem volna helyes belemenni.) Nyugat-Németország és Ausztria helyreállította a köztársasági államformát, politikai hagyományt és szimbolikát, Olaszország köztársaság lett, szociális és demokratikus alkotmányokat adtak maguknak. Ugyancsak szakítottak politikai hagyományukkal a Szovjetunió befolyási övezetébe tartozott kelet-európai, ún. szocialista országok még az átmeneti korban, a félig-meddig demokratikus kezdetekkor, a kilencszáznegyvenes évek második felében.
A Hitler-ellenes hadviselő nagyhatalmak kiváltságai máig fönnállnak.
Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának és az ENSZ Alapokmányának - bármit gondolunk is róluk filozófiai szemszögből - a legalább formális, alkotmányjogi elismerése, ami fasizmusellenes kötelezettségvállalás és tanúságtétel, ma az állami lét minimális föltétele.
Az ENSZ tagállamai 1943, az alapítás esztendeje óta számtalan gaztettet követtek el, de ennek a kötelezettségvállalásnak a formális felszámolásáig - hivatalos közjogi dokumentumokban - soha nem merészkedtek el. Ma még Németország és Ausztria is antifasiszta hatalom, mert folytonosságot a megdöntött (1933, 1934/38) köztársasággal ismer csak el, a fekete-vörös-arany lobogó 1848 köztársasági szimbóluma, szemben a császárság és a Harmadik Birodalom zászlajával (mindkét Németországnak - NSZK, NDK - ez volt a zászlaja!), a vörös-fehér-vörös osztrák zászló sem birodalmi (svarcgelb), hanem régi territoriális jelkép; a nagynémet birodalom jogilag és politikailag még német szempontból is majdnem idegen, megszálló hatalom. Ez fikció, de fontos, államalapító mítosz.
Rengeteg változás ment végbe 1943 és 1945 óta, de abban a tekintetben, nyomatékosan ismétlem, hogy a fasizmusellenes kötelezettségvállalás és tanúságtétel az állami lét minimális föltétele, nem változott semmi.
Hogy fű alatt mennyi rossz illatú náci kultuszcselekményt hajtottak végre kelet-európai országokban (például Horvátországban, Szlovákiában, a balti államokban - jellegzetesen 1989 után létrejött vadonatúj államokban, de azért Romániában is, ahol ez kivételesen még 1989 előtt, a Ceausescu-rezsim éveiben kezdődött el), köztudomású, de ez sehol nem érte el, sok rossz szobor és viszolyogtató utcanév ellenére, az állam hivatalosan definiált önazonosságának az absztrakciós szintjét.
Amikor nagybányai vitéz Horthy Miklós szkv. cs. kir. altengernagyot, a Magyar Királyság volt kormányzóját az 1990-es évek elején újra eltemették egykori birtokán, Kenderesen, a demokratikus közvélemény ugyan fölháborodott, de kétségtelen tény, hogy a szertartáson - igen helytelenül - megjelent kormánytagok és országgyűlési képviselők magánemberként voltak jelen; gesztusuk a magyar államot mint olyant nem kötelezte el, de voltaképpen még az akkor regnáló kormányzatot se, hiszen nyilatkozatban nem vonták kétségbe az Egyesült Nemzetekhez tartozásunk legfontosabb jellegzetességeit. A kormány - mint kormány - nem mondott semmit, az affér megmaradt a belpolitikai konfliktus keretei között. (Ennek a romániai párhuzama a rendszerváltás utáni egyetlen katonai díszszemle, az 1944. augusztus 23-i renversement des alliances, a Szövetségesek, közelebbről a Szovjetunió oldalára való átállás 50. évfordulóján, amikor a díszelgő egységeket együtt fogadta az emelvényen az antifasiszta fordulat egykori végrehajtója, I. Mihály király, az akkori államelnök - a Ceausescuval szembefordult egykori pártfunkcionárius - és a görögkeleti pátriárka. Ez volt a román állam hivatalos állásfoglalása, minden rehabilitáció és - egyébként csökkenő számú - Antonescu tér és Antonescu utca ellenére.)
De miután az új magyarországi Alaptörvény (alkotmány) példátlan lépést tett a legfontosabb államjogi textus történetfilozófiai bevezetésében, és a bevezetés gondolatait azóta politikai tartalommal töltötte meg, a magyar állam kilépett a nemcsak az európai államokat, de a világ minden államát implicite kötelező szellemi és morális keretek közül, s evvel potenciálisan veszélybe sodorta a magyar népet, mindenekelőtt a magyarországi államnemzetet. Ez akkor is így van, ha a világhatalmak egyébbel vannak elfoglalva, és cinikus vezetőik ma a vállukat vonogatják, bár a mai magyar kormányt illetően senkinek se lehetnek illúziói.
Az Alaptörvény bevezetése köztudomásúlag 1944. március 19-étől, a német katonai megszállás napjától az 1990. tavaszi választásokig tartó időt tekinti olyan illegitim állami korszaknak, amely politikai - az államcélokat és az alkotmányos rendet, a nemzeti szuverenitást illető - tekintetben nem előzménye, de talán nem is jogelőzménye a mai Magyarországnak, amelyet igen jelentőségteljesen már nem hívnak Magyar Köztársaságnak. (Az ún. demokratikus rendszerváltás óta eltelt időt is homályosan idesorolják mint "zavaros átmenetet", s evvel félig illegitimnek nyilvánítják az első Orbán-kormányt is, ami hallatlan.)...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.