Szerző: Tatár György
2017.06.02.
A protestáns bibliatudománytól feltételezett névtelen írnokok és másolók századokon át tartó, egymást követő végtelen sorától miben sem befolyásolva, a Jordán folyója megismételte a Nádas tenger csodáját, hogy Izrael Jósué vezette népe baj nélkül átkelhessen rajta. Isten már Jósué könyvének legelső mondatában is egyszer s mindenkorra rögzíti azt a terminológiai megkülönböztetést, ami lehetetlenné teszi a két csoda keletkezési sorrendjének esetleges felcserélését. „Mózes, az én szolgám”(avdi) meghalt, mondja az Úr „Jósué bin Núnnak, Mózes szolgálattevőjének” (mesarét). (Jós.1:2)
A fordítások többsége nem tesz nyelvi különbséget a két rang között, s mindkétszer egyszerűen „szolgát” fordít. (Kivétel a Buber-Rosenzweig féle fordítás: itt a Knecht és az Amtspfleger található.) Márpedig nem lényegtelen, hogy Isten szolgája az, aki a Nádas tenger kettéválasztásánál szolgál, míg ez utóbbi, a szolgálattevő a folyó megnyitásánál működik közre. A néppé válásnak elsőbbsége van a honfoglalással szemben. A megismételt csoda az első csodának egy lehetséges olvasata. Számos egyéb olvasat is lehetséges volt, és ha Jósué kelet–nyugati irányú támadásának az Ígéret Földje felé a Jordán nem esett volna útjába, erre az olvasatra nem is kerülhetett volna sor. Isten akaratát Jósué számára Mózesnek, Isten szolgájának a végakarata közvetíti, ahhoz hasonlóan, ahogy korábban a Szináj hegy meredekén mindig valahol félúton várt Mózesre, aki lefelé vezető útjukon szolgálattevőjének számolt be elsőként mindarról, ami odafönt zajlott.
Személyiségének meghatározó vonásai rányomják bélyegüket minden általa megvalósított olvasatra. Így amikor a hegyről lejövet Mózessel kettesben közelednek Izrael aranyborjút ünneplő táborához, egészen különbözőképp olvassák a feléjük szálló hangfoszlányokat. „Háború hangja van a táborban!”, jelenti Mózesnek, aki fülét hegyezve veti ellene, hogy „nem diadalének hangját, és nem csüggedtség énekének hangját, hanem éneklés hangját hallom én”. (2Móz.32:17–18) Bizonyos értelemben Mózes a róla elnevezett öt könyv kánonja felől fülel a tábor zsivajára, míg Jósué a magáé felől. Saját könyvében aztán sort kerít az egész Exodust elindító történet újraolvasására is.
Az Írás legmeghatározóbb jeleneteinek a főhősön kívül általában nincsenek tanúi. Ábrahám mindig négyszemközt vált szavakat Istennel, és Jákob éjszakai tusakodásáról is csak későbbi bicegése tanúskodik. Poétikailag e jelenetek leginkább a nagy világdrámák monológjaival rokonok, azzal a nem jelentéktelen különbséggel, hogy itt a hős szavait nem a kórus jelenlétében, de nem is az üres színpadon hallgatjuk. Azzal kapcsolatban, ami történt, egyedül a látszólag magányos hős saját olvasatát ismerjük, és ez az olvasat maga az a tanú, aki elbeszéli nekünk, hogy mi is történt. A hős olvasatán kívüli, „elfogulatlan” olvasatot nem ismerünk. A mi olvasatunk más tanú híján a hős olvasata. Vagyis azt látjuk és halljuk, amit ő lát és hall. Ahogy az ő olvasata helyet foglal az Írás egészében, az az a mód, ahogyan az Írás egésze az ő történetét olvassa. A hős tapasztalta, amit tapasztalt, s a könyv így tapasztalta őt. A könyvnek sem volt választása.
A serege Jerikó alatt táborozott, amikor Jósué minden magyarázat nélkül egyszer csak egyedül találja magát. Sem a kiűzendő hét kánaáni népből, sem az Izraelből nincs jelen teremtett lélek sem. Ugyanolyan háttér nélküli végtelen csend veszi hirtelen körül, akárcsak korábban a juhait legeltető Mózest, amikor az minden magyarázat nélkül nyájastul vetődött el „az Isten hegyéhez”. Megpillantva a különös lánggal égő, de el nem égő csipkebokrot, pillanatnyi félelem nélkül kiváncsian közelít a „nagy látvány” felé. (2Móz.3:1–3) Ezt a jelenetet Jósué a meghittségig jól ismeri, hiszen a Mózesével azonos kánonban éli a maga írott életét, s íme, szemeit felemelve egy útját elálló férfit pillant meg, kezében kivont kardjával. (Jós.5:13) Talán ez az a pillanat, amikor magányos olvasata elkezd ráismerni Mózes hajdani olvasatára, s ez a hajdani jelenet lesz mostani ismétlődésének az egyetlen tanúja. Mózeshez hasonlóan pillanatnyi félelem nélkül kezd el ő is közelíteni az ő „nagy látványa” felé, noha mindjárt első kérdéséből világos, hogy akár félelemre is lehetne oka. „Miénk vagy‑e, vagy ellenségeinké?”, kérdezi, s bár szövegünk nem mondja, kezét bizonyára kardja markolatán nyugtatja. Egyik sem, válaszolja a jelenés, én „az Úr seregének vezére vagyok”. Jósué, Izrael seregének vezére éppúgy nem kételkedik a bemutatkozás e szavaiban, akárcsak Mózes az atyák Istenének bemutatkozásában, és hozzá hasonlóan ő is arccal a földre borul. Közvetlenül Istenhez vagy Isten küldöttjéhez beszélve kivételesen nem Mózes szolgálattevőjeként utal magára: „Mit szól az én uram az ő szolgájához?” (el-avdó). (Jós.5:14)
És ez az a pillanat, amikor Jósué olvasata teljessé válik, azaz ő is és jelenete is ráismer a csipkebokor jelenetére. A lángoló bokor és a fegyveres angyal hangja ugyanazt mondja: „Oldd le sarudat a lábaidról, mert szent az a hely, amin állsz.” (2Móz.3:6, ill. Jós.5:15) Jósué ugyan semleges helyen torpant meg magányos útján, de ez a csipkebokor jelenetéből áthozott mondat az „Isten hegyévé” emeli a reális táját vesztett helyszínt. Mózes esetében a parancs úgy szólt, hogy menj be a fáraóhoz, és „hozd ki a népemet!” Jósuénál csak a szükséges katonai eljárást ismerteti, a kürtzengések meg-megújuló rohamát a falak ellen, de a parancs itt is világos: „Vidd be a népemet!”, mármint a földre, amelyet Isten hajdan az atyáknak ígért. Jósué jelenése anélkül telepszik lángként Mózes hajdani jelenésére, hogy elégetné azt: a mózesi olvasat sértetlenül tetszik át az új tűz alól. A két olvasat egymásra ismerése és közös kánonba foglaltságuk az, ami kánoni egyidejűségüket megalapozza, miközben narratív-időbeli eltérésüket érintetlenül hagyja. Olyasmiről van szó, ahogyan mondjuk Hamlet atyjának szelleme a maga színműi létezésében egyidejű Hamlet párbajhalálával, noha kronológiailag a történet két végén találhatók. Mózes elhívatásának egykori jelenete nem maradt tanú nélkül: Jósué elhívatása Jerikó ellen utólag tanúsítja.
Amilyen mértékben ráismer a Jósué alakját írva „olvasó” szerző, az Írás alkotóinak egyike, az angyali vezér megjelenésében az égő csipkebokor jelenésére, abban a mértékben ismer rá maga Jósué is. Jósué és az ő szerzője együtt állnak a kardforgató angyal előtt, s együtt „olvassák” eggyé, azaz egyetlen, meghosszabbított paranccsá a két isteni utasítást. Ha a két jelenet szerzője eredetileg nem is volt azonos, most már mégis az. Hogy mind a két jelenet magára ismer a másikban, ez adja jelentésüket. Ugyan az Írás könyveinek kanonizálása csak jóval későbbi fejlemény, a jelenetek összezárkózása és kánonba avatása már itt elkezdődött.
A még ennél is jóval későbbi „olvasat”, a szöveghez való rabbinikus viszonyulás számára a Tóra egésze lesz majd azzá a lángban álló színhellyé, ahol lehetséges a Mindenhatóval való találkozás anélkül, hogy az akár az Írást, akár olvasóját megégetné...
Személyiségének meghatározó vonásai rányomják bélyegüket minden általa megvalósított olvasatra. Így amikor a hegyről lejövet Mózessel kettesben közelednek Izrael aranyborjút ünneplő táborához, egészen különbözőképp olvassák a feléjük szálló hangfoszlányokat. „Háború hangja van a táborban!”, jelenti Mózesnek, aki fülét hegyezve veti ellene, hogy „nem diadalének hangját, és nem csüggedtség énekének hangját, hanem éneklés hangját hallom én”. (2Móz.32:17–18) Bizonyos értelemben Mózes a róla elnevezett öt könyv kánonja felől fülel a tábor zsivajára, míg Jósué a magáé felől. Saját könyvében aztán sort kerít az egész Exodust elindító történet újraolvasására is.
Az Írás legmeghatározóbb jeleneteinek a főhősön kívül általában nincsenek tanúi. Ábrahám mindig négyszemközt vált szavakat Istennel, és Jákob éjszakai tusakodásáról is csak későbbi bicegése tanúskodik. Poétikailag e jelenetek leginkább a nagy világdrámák monológjaival rokonok, azzal a nem jelentéktelen különbséggel, hogy itt a hős szavait nem a kórus jelenlétében, de nem is az üres színpadon hallgatjuk. Azzal kapcsolatban, ami történt, egyedül a látszólag magányos hős saját olvasatát ismerjük, és ez az olvasat maga az a tanú, aki elbeszéli nekünk, hogy mi is történt. A hős olvasatán kívüli, „elfogulatlan” olvasatot nem ismerünk. A mi olvasatunk más tanú híján a hős olvasata. Vagyis azt látjuk és halljuk, amit ő lát és hall. Ahogy az ő olvasata helyet foglal az Írás egészében, az az a mód, ahogyan az Írás egésze az ő történetét olvassa. A hős tapasztalta, amit tapasztalt, s a könyv így tapasztalta őt. A könyvnek sem volt választása.
A serege Jerikó alatt táborozott, amikor Jósué minden magyarázat nélkül egyszer csak egyedül találja magát. Sem a kiűzendő hét kánaáni népből, sem az Izraelből nincs jelen teremtett lélek sem. Ugyanolyan háttér nélküli végtelen csend veszi hirtelen körül, akárcsak korábban a juhait legeltető Mózest, amikor az minden magyarázat nélkül nyájastul vetődött el „az Isten hegyéhez”. Megpillantva a különös lánggal égő, de el nem égő csipkebokrot, pillanatnyi félelem nélkül kiváncsian közelít a „nagy látvány” felé. (2Móz.3:1–3) Ezt a jelenetet Jósué a meghittségig jól ismeri, hiszen a Mózesével azonos kánonban éli a maga írott életét, s íme, szemeit felemelve egy útját elálló férfit pillant meg, kezében kivont kardjával. (Jós.5:13) Talán ez az a pillanat, amikor magányos olvasata elkezd ráismerni Mózes hajdani olvasatára, s ez a hajdani jelenet lesz mostani ismétlődésének az egyetlen tanúja. Mózeshez hasonlóan pillanatnyi félelem nélkül kezd el ő is közelíteni az ő „nagy látványa” felé, noha mindjárt első kérdéséből világos, hogy akár félelemre is lehetne oka. „Miénk vagy‑e, vagy ellenségeinké?”, kérdezi, s bár szövegünk nem mondja, kezét bizonyára kardja markolatán nyugtatja. Egyik sem, válaszolja a jelenés, én „az Úr seregének vezére vagyok”. Jósué, Izrael seregének vezére éppúgy nem kételkedik a bemutatkozás e szavaiban, akárcsak Mózes az atyák Istenének bemutatkozásában, és hozzá hasonlóan ő is arccal a földre borul. Közvetlenül Istenhez vagy Isten küldöttjéhez beszélve kivételesen nem Mózes szolgálattevőjeként utal magára: „Mit szól az én uram az ő szolgájához?” (el-avdó). (Jós.5:14)
És ez az a pillanat, amikor Jósué olvasata teljessé válik, azaz ő is és jelenete is ráismer a csipkebokor jelenetére. A lángoló bokor és a fegyveres angyal hangja ugyanazt mondja: „Oldd le sarudat a lábaidról, mert szent az a hely, amin állsz.” (2Móz.3:6, ill. Jós.5:15) Jósué ugyan semleges helyen torpant meg magányos útján, de ez a csipkebokor jelenetéből áthozott mondat az „Isten hegyévé” emeli a reális táját vesztett helyszínt. Mózes esetében a parancs úgy szólt, hogy menj be a fáraóhoz, és „hozd ki a népemet!” Jósuénál csak a szükséges katonai eljárást ismerteti, a kürtzengések meg-megújuló rohamát a falak ellen, de a parancs itt is világos: „Vidd be a népemet!”, mármint a földre, amelyet Isten hajdan az atyáknak ígért. Jósué jelenése anélkül telepszik lángként Mózes hajdani jelenésére, hogy elégetné azt: a mózesi olvasat sértetlenül tetszik át az új tűz alól. A két olvasat egymásra ismerése és közös kánonba foglaltságuk az, ami kánoni egyidejűségüket megalapozza, miközben narratív-időbeli eltérésüket érintetlenül hagyja. Olyasmiről van szó, ahogyan mondjuk Hamlet atyjának szelleme a maga színműi létezésében egyidejű Hamlet párbajhalálával, noha kronológiailag a történet két végén találhatók. Mózes elhívatásának egykori jelenete nem maradt tanú nélkül: Jósué elhívatása Jerikó ellen utólag tanúsítja.
Amilyen mértékben ráismer a Jósué alakját írva „olvasó” szerző, az Írás alkotóinak egyike, az angyali vezér megjelenésében az égő csipkebokor jelenésére, abban a mértékben ismer rá maga Jósué is. Jósué és az ő szerzője együtt állnak a kardforgató angyal előtt, s együtt „olvassák” eggyé, azaz egyetlen, meghosszabbított paranccsá a két isteni utasítást. Ha a két jelenet szerzője eredetileg nem is volt azonos, most már mégis az. Hogy mind a két jelenet magára ismer a másikban, ez adja jelentésüket. Ugyan az Írás könyveinek kanonizálása csak jóval későbbi fejlemény, a jelenetek összezárkózása és kánonba avatása már itt elkezdődött.
A még ennél is jóval későbbi „olvasat”, a szöveghez való rabbinikus viszonyulás számára a Tóra egésze lesz majd azzá a lángban álló színhellyé, ahol lehetséges a Mindenhatóval való találkozás anélkül, hogy az akár az Írást, akár olvasóját megégetné...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.