NYAKIG A RAJNÁBAN

FÁY MIKLÓS BLOGJA
Szerző: Fáy Miklós
2017.06.23.

Biztosan megharcolt Herbert von Karajan azért a rossz hírért, amelynek ma örvendhet (Schiff András szerint a legtúlértékeltebb karmester a történelemben), de még egy ilyen karmester sem mindig tudja igazolni szörnymagát. Vegyük példának a Ring-ciklusát, az ötven éves felvételt (igazából csak A walkür jelent meg ötven éve, ami azért is különös, mert akkor a jelek szerint nem sorrendben jelentették meg a tetralógia részeit), amely rögtön belekeveredett a lemezőrülteknél megszokott összehasonlítási mániába. Látszólag fogyasztóbarát megoldás, egy háztartásba egy Ringet, és akkor az legyen a lehető legjobb, de ha összehasonlítanak, akkor nyilván az ember tudni akarja, miről is beszélnek, máris ott vagyunk az egy háztartásba két Ringet eszménél, és ez még csak a kezdet. 

A kézenfekvő összehasonlítás Solti Ring-ciklusa, őrületes stúdiófelvétel a legnagyobb sztárokkal, készült a folyamatról filmfelvétel is, az ember csak bámul, mit össze nem dolgozik a stáb. Akkoriban még viszonylag újnak számított a sztereó és a térhatás, és a Ring esetében feltett szándék volt, hogy kiváltják az operai élményt, aki ezt megveszi, annak nem kell laposra ülnie a fenekét és nem kell a szomszéd álomba forduló szuszogását hallgatnia. Csak becsukja a szemét, és ott van. Nem is a legjobb helyen, hanem egyenesen a színpadon.

Mára ez az eszme lett a felvétel legnagyobb ellensége, megpróbáltak rádiójátékot készíteni Wagnerből, a mikrofonosok a lelküket kiszaladgálták, ahogy az énekeseket arrébb állították akár egy jeleneten belül is, és mindenféle zajokat kevergéltek a zenéhez, mondjuk, A Rajna kincse esetében csörög a fém, ahogy az óriások pakolják a Freiát eltakaró aranyat. A baj, persze, nem ez, meg lehetne szokni az ilyesmit, de Solti gondolkodásának árnyalatlanságát és szívtelenségét nem. Tudom, mi is saját korunk gyermekei vagyunk, és ma a történet gonoszait is megpróbáljuk szeretni vagy legalább megérteni. Csakhogy Karajan ebben a kérdésben már 1967-ben is így gondolkodott, Soltival ellentétben nem tudta elfogadni, hogy vannak jók és rosszak, neki a rosszak is valóságos vagy körbejárható teremtmények voltak. Ahogy Martti Talvela vágyódik Freia után, azt a legtenorabb hősszerelmes sem tudja produkálni, közben érezni az egész helyzet reménytelenségét, Talvela hangjának túlzott súlyát, melák barom vagy, nem fog egy istennő szeretni...

ITT OLVASHATÓ