Szerző: Michael Ignatieff
2017.06.18.
A CEU harca világszerte felkeltette a figyelmet. Több mint 650 egyetem, főiskola és szakmai szervezet ítélte el a kormányzat támadását, és nyolcvanezren vonultak végig Budapest utcáin az egyetem védelmében. Huszonnégy Nobel-díjas tudós is ügyünk mellé állt, június 22-én pedig egyikük, Mario Vargas Llosa vendégünk lesz egy konferencián, amelyen az akadémiai szabadság elleni globális támadásokat térképezzük fel.
Tudjuk, hogy nem mi vagyunk az egyetlen intézmény, amelynek kormányzati támadással kell szembenéznie. Törökországban egyetemeket zárnak be és professzorokat üldöznek. Szentpéterváron testvérintézményünket, az Európai Egyetemet folyamatos, rosszindulatú támadásokkal próbálják bezáratni.
Ez csak néhány példa a kívülről érkező fenyegetésekre. De épp ilyen aggasztóak a belülről érkező kihívások.
Az amerikai Vermont állambeli Middlebury College-ben nemrégiben beléfojtották a szót Charles Murray konzervatív szerzőbe. Oregonban egy professzort azért zaklattak, mert nem vett részt egy rasszizmus elleni tiltakozáson. Európa sem immunis: Berlinben és Drezdában is ért incidens olyan előadókat, akik konzervatív nézeteket fejeztek ki, vagy csak megpróbálták elmagyarázni, mitől lehet ma vonzó a szélsőjobboldal.
Akik ilyet tesznek, nem ismerik a különbséget a kritika és a zaklatás között. Az önelégültség, főleg ha a szexizmus, militarizmus vagy rasszizmus elleni harc nyelvezetébe csomagolják, sokszor megakadályozza a tisztességes önreflexiót. Úgy tűnik, a szabadságnak azok ártanak a legtöbbet, akik a legtöbbet profitálnak belőle.
Ezt a kettős fenyegetést leginkább úgy érthetjük meg, ha elvonatkoztatunk a jelenkori botrányoktól, és visszatérünk az alapelvekhez. Mit is nevezünk akadémiai szabadságnak?
A kiváltságos kevesek
Legyünk őszinték. Az egyetemi előadók, kutatólaboratóriumok és könyvtárak világán túl a legtöbben kiváltságnak tekintik az akadémiai szabadságot – és gyanúsnak. Nézzünk szembe a kiváltságosság kérdésével.
Mi, akiknek olyan szerencsénk van, hogy egyetemen dolgozhatunk, tudjuk, hogy ez kivételezett helyzet. Olyan, ami jár némi feszengéssel. A mi jövedelmünket az állampolgárok fizetik – vagy adó formájában, vagy tandíjak által. Olyan állampolgárok, akik talán középiskolát sem végezhettek, nemhogy egyetemet. Igazolnunk kell létjogosultságunkat feléjük. Az ajtónknak mindig nyitva kell lennie a közönség előtt. Kutatásainkat fogyaszthatóan kell közzétennünk. És azon kell dolgoznunk, hogy lebontsuk a falakat, amelyek polgártársainkat akadályozzák abban, hogy velünk tanulhassanak. Kiváltságaink felelősséggel járnak.
Az egyik ellentmondásos kiváltság az egyetemi oktatók létbiztonsága. Bizonyára sokan gondolják úgy: az akadémiai szabadság lényege, hogy a professzoroknak nyugdíjig biztos az állásuk, és nem kell félniük az elbocsátástól. A mindent átható gazdasági bizonytalanság világában ez valóban nehezen magyarázható.
Az egyetemek népe más területeken is képes rosszul élni kiváltságaival. A széles közönségnek néha úgy tűnhet, az akadémiai szabadság egyfajta szabadjegy önjelölt szakértőknek, hogy mindenféle hülyeséget hordjanak össze tévében, rádióban vagy az interneten. Engem is neveztek már „közgondolkodónak”, és be kell vallanom, volt néhány alkalom, amikor lustaságból vagy hiúságból megengedtem magamnak, hogy olyan dolgokról osszam az észt, amelyekhez nem igazán értek. A tanulság világos: beszéljünk arról, amit tudunk. Különben a „szakértők” lejáratják a szakértelmet...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.