LACKFI JÁNOS: TÖBBET HASZNÁL A BALHÉ A PUNNYADÁSNÁL

LITERA.HU
Szerző: Monostori Dóra
2017.06.27.

...önként választottam az irodalomban a helyemet, azt a bizonyos lövészárkok közötti senkiföldjét, mindenkiföldjét, ahol elvileg nem szabadna tartózkodni. Dacosan kitartok mellette, s mindig meglepődöm rajta, hogy ez lehetséges. – Lackfi Jánossal Monostori Dóra beszélgetett.

A magyar kortárs szerzők közül az egyik legnagyobb népszerűségnek örvendesz a közösségi médiában is, több ezer követőd van a Facebookon. Hogy viseled az ezzel járó híres- és hírhedtséget? Mit szólsz például ahhoz, amikor tanévkezdések alkalmával rendre előkerülnek egyes költeményeid, amelyeket vannak, akik botrányosnak tartanak és nem engednének oktatni az iskolákban?

Néha megvisel egy-egy különösen aljas komment, én is emberből vagyok, de szokni kell a gyűrődést. Amúgy is megíratott, hogy szerencsésebb, ha áldjuk azokat, akik átkoznak minket. Próbálom ehhez tartani magamat. Mert az irodalomnak amúgy sokkal többet használ a balhé a punnyadásnál. Tankönyvekben szépen lassan, unottan elrohadni: nem ezért találták ki sem a verset, sem a prózát. És persze a felháborodás a megértés folyamatának egyik eleme. Aki belemegy ebbe az utcába, már nem érintetlen, átjárja valami módon annak a műnek az üzenete, amely ellen tajtékozva hadakozik. Lehet, hogy utána nincs folytatás, de valami azért már történt. Ilyen biliben-viharok alkalmával kinézek mindig magamnak néhány különösen elszánt kommandóst, és miután beáll a szélcsend, írok nekik privátban, hogy ha vannak kérdéseik a mai irodalommal kapcsolatosan, állok rendelkezésre. Megdöbbentően benyuszulnak ilyenkor a legagresszívebbek is. Aki anyámba rohasztott és a családom kiirtását helyezte kilátásba nyilvánosan, "négyszemközt" kezes báránnyá változik. Volt, aki még bocsánatot is kért, bár nem vártam... És főként: elindul a párbeszéd.

Soha nem akartad még abbahagyni a facebookozást?

Nyilván fel lehet idegesíteni engem is, de csapkodni csak akkor szoktam, ha barkácsolás közben kifog rajtam az anyag, vagy ha valahonnan késésben vagyok. A netes ügyeknél inkább filózom az emberek motivációin, néha a kelleténél többet is. Amúgy a foci, a kert, a felhőnézés, a babázás, a zenehallgatás, az olvasás, minden ilyesmi tényleg kikapcsol, vagyis inkább bekapcsol egy másik áramkörbe. Ez a valódi valóság. Amúgy meg leiratkozni sosem akartam, eddig összesen talán két embert töröltem, akik annyi zöldséget posztoltak, hogy már nem fért az oldalon. Inkább arra kell vigyáznom, hogy ne váljak lájk-fetisisztává, hogy igenis feltegyem a kevesebbeket megérintő műveket is a netre, hiszen épp szövegek és olvasói alkatok sokféleségéről szól ez a gigászi centrifuga. Kompromisszumkész valaki vagyok, sokszor ösztönösen próbálok villámhárítóként működni nagyon különböző emberek társaságában. Van ennek veszélye is, sokszor túlzottan hasonulok a körbevevő közeghez, állagomat veszítem, és nemigen hasonlítok már magamra. A támadásokra szeretettel válaszolni tudatos döntés, részben önismereti, részben valóban vallási alapon. Isten embere egyszerűen nem lehet erőszakos, mihelyt azzá válik, máris lecserélte Istent az érdekeire. Amúgy szenvedélyes vitázó vagyok, barátokkal hajdan olykor hajnali háromig-négyig szópárbajoztunk, akár az amerikai külpolitikáról is, amelyhez sem én nem értettem, sem ők. Aztán rájöttem lassan (jobb későn, mint soha), hogy nincs utolsó szó, mert mindig lehet vágni plusz egy tromfot. Ez az különben, ami annyira szórakoztatott egykor. Mára kapiskálom, hogy a bennem lévő izzást másra is lehet használni. Ha éber figyelemmel fordulok mások felé, döbbenetesen bensőséges beszélgetések jönnek létre. Az ilyen ráismerésekben sokat köszönhetek feleségemnek, Julinak, akivel rengeteget csiszoltuk egymást szeretettel, olykor némi elkerülhetetlen fájdalommal...

ITT OLVASHATÓ