Szerző: Népszava
2017.06.03.
„na most akkor mondjátok meg nagyokosok, mi legyen, ki ne legyen miközülünk maholnap és ki legyen”. Az év versének választotta Vári György 2013-ban a Na most akkort. Az azóta bezárt Népszabadság szombati mellékletében jelent meg, azon a hétvégén nyomtatásban negyvenötezren, online több mint hatvanezren olvasták. Válaszoltak a nagyokosok?
Jelentem: azóta is folyamatos beszélgetésben vagyunk. Már csak azért is, mert azok közé a mélyen lesajnált „nagyokosok” közé, akiket ez a vers durván felelősségre von, magamat is simán odasorolom.
Ezt is elviszem magammal című verse generációs himnusszá vált. Akik Londonban mosogatnak, fejből szavalják: „viszem a legesleges-/legutolsó esélyt”. Itt nem maradt esély?
- A szegregált iskolában üldögélők, a közmunka rendszerének feudális viszonyai között vergődők, a lakhatási és dolgozói szegénységben vegetálók, a hajléktalanság, a fogyatékosság, az alulképzettség stigmáját magukon viselők vagy a bármilyen más okból méltatlan élethelyzetbe és – ezzel szoros összefüggésben – intézményesített jogfosztottságba kényszerítettek számára például nem sok.
A jókedvű, felszabadult és szeretetteljes mindennapok esélyét viszont bizonyos értelemben nem csak tőlük, de mindannyiunktól jóidőre elvette ez a rendszer – és nem csak az undok trafikosok és pofozkodó BKV-ellenőrök miatt. Kocsis Máté kerületében, a nemrég felújított Horváth Mihály tér mellett lakom. Itt a hajdani, kissé ugyan szedett-vedett, de füves-fás, pinpongasztalos és focipályás park helyén most egy hatalmas, letérkövezett és őrökkel védett felvonulási területet talál az ember. Katonai seregszemle céljára ideálisnak tűnik, vidám, délutáni együtt-üldögélésre már kevésbé. Az egyetlen lehetséges örömforrás idáig a padokkal körülvett, minimál-dizájnos szökökút volt: a talajszinten feltörő vízsugarak közt nyaranta jókat pancsoltak a környékbeli gyerekek, romák és nem-romák. Pár napja a szökőkút kellős közepébe kitettek egy hatalmas, vasláncokkal rögzített plasztiktáblát, amelyen a következő dörgedelem olvasható: „Környezetvédelmi rendelet alapján a szökőkút területén tartózkodni vagy ott közlekedni tilos! A terület megfigyelés alatt áll! A rendelet megsértése miatt a hatályos törvényi előírásoknak megfelelően minden esetben eljárást kezdeményezünk!” Szép, kifejlett metafórája ez annak a dühödt hatalmi arroganciának és látens rasszista indulatnak, amely egyre akadálytalanabbul és egyre hatékonyabb apparátust mozgatva tör előre és foglalja le a maga kisstílű, pukkancs rosszkedve számára az ország lassan minden egyes négyzetcentiméterét. Az ember ilyenkor tényleg legszívesebben fogná magát, kirobogna a repülőtérre és felpakolná a gyerekeit az első gépre.
„Ezenkívül még a baljós előjelektől is félt, akik az úttesten szoktak szaladgálni. […] Ezenkívül még a tömegek lázadásától is félt, pedig attól garantáltan nem kell félnie.” így ír egy félős vízilóról. Szelídnek vagy tehetetlennek érzi a tömegeket?
- Inkább az a benyomásom, hogy az az értelmiségi réteg, amelyik a budapesti tüntetéseket szervezi és ezeken – velem együtt – részt vesz, még mindig nem az életben maradásáért küzd, vonul és protestál, és ezért megengedheti magának a szelídség és visszafogottság luxusát. Azok pedig, akiknek ténylegesen a bőrére megy a dolog, a helyzetükből fakadóan képtelenek a demokratikus intézmények maradékának – köztük például a gyülekezési szabadságnak – a használata révén működtetni a dühüket. Akárhogy is: hosszútávon egyszerűen nincs más út, mint túllépni a saját, relatíve még mindig kifejezetten komfortos és biztonságos kis köreinken és személyes sérelemként kezelni a tőlünk akár teljesen eltérő élethelyzetben lévő honfitársainkat ért sérelmeket. Ha a civilek melletti mostani kiállás áttételesen legalábbis, de valami ilyesmit akar jelenteni – kiállunk azokért, akik kiállnak másokért – akkor ennek mindenképp örülni kell...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.