Szerző: Filippov Gábor
2017.06.23.
A szerző lefegyverző művészi tudással építi fel Mengele jellemét. A pszichopátia, az elemi gonoszság alkalmi megnyilvánulásai sem hiányoznak, de ezek a legkevésbé érdekesek benne. A regény lélektanának mélységét és érvényességét a szélsőségesen gyenge emberi minőség aprólékosan megfestett képe teremti meg. Gyurkovics Mengeléje nem infernális bűnöző zseni, de nem is Hannah Arendt banális gonosza, az amorális bürokrata újramelegített változata. Ez a Mengele kisszerű, valahol kiábrándítóan hitvány ember: korlátolt, akaratos, gyáva és hipochonder, de mindenekelőtt végtelenül, elkényeztetett gyermek módjára egocentrikus.
Gyanút keltő, ha egy szerző első nekifutásra mindjárt a holokauszt egyetemes civilizációs mítoszához nyúl, első művével rögtön Kertész, Borowski vagy Primo Levi után próbál újat és fontosat mondani a témáról. Gyurkovics Tamás regénye ilyen értelemben egyszerre indul előnnyel és hátránnyal. Mengele neve a borítón garancia rá, hogy az elsőkönyves szerző regénye ne maradjon észrevétlen – és egyúttal kockázatos, sőt vakmerő vállalás, amelyet csak nagyszabású teljesítmény igazolhat. Aligha vitatható azonban, hogy a Mengele bőröndje ilyen teljesítmény...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.