Szerző: Károlyi Csaba
2017.06.02.
Az első írás a címlapon lévő fotóról szól, mely 1989. október 23-án készült. Kérdés, mi történt azóta. Erről beszélnek az esszék. Mindig tárgyszerűek és mindig személyesek. Néha két évszám szerepel alattuk. A szerző átírta, pontosította őket. Nemcsak akkor, ha politikáról van szó, hanem akkor is, ha költészetről. Igazából a két dolog nem válik szét: az, aki itt a világot szemléli, egységben lát. A saját életét a korral és a történelemmel együtt, a költészetet a magánéletével és a világgal együtt. Egyetlen trükkje van: azt mondja, amit gondol. Ha tanácstalan, ha kétségei vannak, azt mondja. Ha valamit biztosan tud, akkor azt. Van-e szükség a „magas” irodalomra, és van-e szükség őrá, ezt egyszerre kérdezi. És hogy mindketten, a magas irodalom meg ő – elitizmussal kompenzálják a kétségeiket, közli félszegen. Ám ha valamiben biztos, akkor sem habozik: „egy dolog azért van, amit tényleg biztosan tudok: azt, hogy ki az igazi költő”. (161.) A legszebb, hogy ezek után van képe azt is leírni: „Igazi nagy költő szeretnék lenni.” (163.) Emelem kalapom. Egyébként ebben a remek esszében, A költészet megkopasztása címűben van egy lenyűgöző gondolatsor a modernizmus szemszögéből Odüsszeuszról és a szirének énekéről.
Milyen apróságokon múlnak néha a fontos dolgok. Nekem a lúdbőr az libabőr. A közért pedig kisbolt. Sokat számít a szóhasználat, mérleghinta vagy libikóka, egres vagy piszke, Auschwitz vagy Trianon, a kizárólagosságra törekvő rossz kérdésföltevés családok és országok sorsát képes eldönteni.
Kemény István esszéi arra mutatnak példát, hogy lehet a rossz kérdésekre jó válaszokat is adni. Sőt, jó kérdéseket is föl lehet tenni. Habár azokra meg könnyen rossz válaszok érkezhetnek. Ugyanakkor a határozott és szellemes, erős, de nem erőszakos válaszok lehetőséget adnak az értelmes gondolkodásra, beszélgetésre. Kemény idézi Mészöly Miklós 1987-es szelíd figyelmeztetését: az értelmiség két részre szakadhat. Egyik oldalon „a kizárólag »felzárkózni« törekvő sznobság”, másik oldalon „az egyetemessé nem érlelt hangvétel és látókör”. A kettészakadás, mint Kemény írja, 1990‑ben megtörtént, „egy cinikusan mosolygó fölényesre” és „egy fogcsikorgató frusztráltra” szakadtunk szét. „Közben elveszett az értelmiség erkölcsi és szellemi tőkéje, de megérkezett az utcán alvás, az éhezés, a kilátástalanság, a kivándorlás. Na meg a kidobóemberek: bajod van, testvérem? Megbeszélhetjük! De rajtuk kívül senki más nem akar itt megbeszélni semmit.” (72.)
Kemény István számomra igen szimpatikus közéleti alapállása a következő (milyen beszédes, hogy 2014-ben mindezt a német Tagesspiegelnek fogalmazta meg): „A jobboldali kormány cinikus. Vigyorogva vonogatja a vállát, ha a baloldali szavazók elküldik a gyerekeiket az országból: annál jobb, több hely marad a mi gyerekeinknek! Szóval a jobboldali kormánynak tényleg van pozitív, közös és reális jövőképe. »Mindössze csak« a négymillió szegény, a kivándorolt félmillió és a kivándorolni készülő százezrek számára nincs. A baloldalnak igaza van, hogy szemben áll ezzel a jobboldallal. Hiszen egyébként is szinte mindig igaza van a baloldalnak. Mert a baloldal már csak ilyen. Úgy lett kitalálva, hogy mindig igaza legyen. Mert mindig azt mondja, hogy a szegényekkel van. Meg az elnyomottakkal van. A baloldal mindig ideákra hivatkozik: az összes ember szép jövőjére. Csak konkrét tervei nincsenek.” (77.)
Az előző bekezdés elejét könnyen félre lehet érteni: nem arról van szó, hogy Kemény külföldről akarna üzenni, hanem arról, hogy ritkán kérdezik, itthon is ritkán. És ha néha igen, akkor se politikáról, inkább irodalomról. Kell az ösztönzés ahhoz, hogy költőnk esszében megszólaljon. Ezek az írások nagyrészt alkalmi fölkérésekre születtek. Írjon az In memoriam sorozat Adyról szóló kötetéről, próbáljon meg elképzelni egy alternatív Zrínyi Miklóst, nyissa meg a Rejtő Jenő-emlékkiállítást vagy a Weöres Sándor centenáriumi kiállítást a Petőfi Irodalmi Múzeumban, beszéljen Csokonai Vitéz Mihályról a csurgói gimnáziumban, ha már belőle érettségizett. Válaszoljon arra a kérdésre, hogyan keletkezett az első igazi verse, avagy milyen a viszonya a Bibliához. Fölkérik, tartson a Pázmány Péter Katolikus Egyetem kreatív írás konferenciáján ars poetica jellegű előadást költői módszeréről. Fölkérik, írjon egy évig könyvkritikákat az Élet és Irodalom Követési távolság című rovatába. És akkor kiváló szövegeket ír...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.