Szerző: Lovász Andrea
2017.05.19.
Adva van, csak a példa kedvéért, egy jó nevű, ismert, erős gyerekkönyvkiadó. Megtehetné, hogy a nagy példányszámban fogyó egy-két könyve mellett klassz és merész, esetleg rétegkönyveket ad ki. De (már) nem teszi meg. Hanem kizárólag sikerkönyveket, legalábbis potenciális sikerkönyveket ad ki. Ha külföldön siker volt, netalán már évek óta megjelent, és klasszicizálódott bizonyos fokig, akkor a hazai fogyás is prognosztizálható (kivételek azért vannak); vagy adott témáról, adott korosztálynak kell neki éppen valamilyen könyv. Afféle (nevelési, oktatási) segédanyagként. Legyen lehetőleg sorozat, legyen gyerekkönyv a meditációról, segítő könyv a problémás gyerekeknek, szóljon hátrányos helyzetűekről, szóljon tabutémákról, szóljon az óvodai ünnepekről, éppen olvasni tanulóknak, kalandos, pónis, zombis – a sor hosszan folytatható.
A kérdés költői, s mint ilyen, banális is: miért ne lehetne termék az irodalom/gyerekirodalom. Legalábbis produktumként – író, illusztrátor, művészeti vezető, szerkesztő, lektor, kiadó közös munkájának eredményeként mindenképpen az.
Csakhogy. Ha a könyv mint olyan lehet is termék úgy, mint a mosópor (s tudjuk, hozzá a szerző neve áruvédjegy), s eladhatósága legalább olyan fontos kritérium a megítélésekor, mint az anyagösszetétele, addig az egyes alkotásokra ódzkodunk mégis egyszerű termékként tekinteni. Gondolván, az üzenethordozó, önmagában is értékes irodalmi alkotás nem lehet pusztán termékké, hiszen a kulturálisan hozzátapadt/rápakolt elvárások értelmében sokkal több, más, mint egy mosópor (még ha ugyanúgy szolgálatra hivatott, mégis másfajta szolgálat ez). Ellentmondásról vagy összeférhetetlenségről szó nincs, természetesen, hiszen a könyv, mondjuk, a marketingesnek meg a kiadójának elsősorban termék, mikor el kell adnia. Meg a könyvesboltosnak is. Meg anyának is, mikor ki kell fizetnie a boltban. A valódi kérdés tehát a szerzői s kiadói intencionalitásban rejlik. Azaz az eladhatóság hívja-e életre az adott művet, illetve az eladhatóság utólagos kérdésként tevődik-e fel, a mű létrejötte után.
S kérdés az is, természetesen, hogy baj-e egyáltalán, hogy a gyerekirodalom mint ipar a piacra termel (lásd legnagyobbjaink is így éltek/írtak anno), hogy létrejöhet a gyerekkönyvipar mint gazdasági képződmény, melynek a kultúrához csak akcidenciálisan, illetve termékcsoport-megjelölésként van köze (lásd: kulturális termék). Leginkább azt szeretnénk hinni, hogy a gyerekirodalom akkor szép, akkor jó, ha „háztáji”, ha „manufaktúra”, merthogy a ráfordított figyelem, idő, gondosság mégiscsak értékminősítő. Tudván tudva, hogy egy ilyen „kézműves” munka azzal a teljesen életszerűtlen és avítt elképzeléssel lép ki a világba, miszerint hagyni kell a művet, majd megtalálja a saját piacát/vásárlóközönségét. Szemben azzal az aktuálisan domináns szemlélettel, mely szerint elsősorban és legelőször a vásárlóközönség igényeit kell az adott műnek kielégítenie. Pontosítsunk: a nagy tömegek igényeit kell kielégítenie. Még akkor is, ha a tömegízlés meghatározása több (gyorsan) változót tartalmaz, mintsem maradéktalanul követhető lenne, s az ideáltipizált vásárlói tömeg maga is csak egy pontatlan absztrakció, ráadásul minden esetben lentről, alulról, a lehető legkisebb ellenállás felől közelíthető meg. Az ehhez hasonló sarkítások értelemszerűen csak módszertani eszközként működnek, hiszen azt sugallhatják, hogy az irodalom valami magasztos dolog, afféle „szent tehén”, aminek olvasása csak kevesek kiváltsága, ezzel szemben a nagy tömegek könnyen fogyasztható, értéktelen, könyveket olvasnak, amelyeknek semmi közük az irodalomhoz. Természetesen erről szó nincs...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.