TOMPA ANDREA: A HALLGATÁS MINDIG AKKOR A LEGÉRDEKESEBB, AMIKOR MEGTÖRIK

KÖNYVESBLOG
Szerző: Rostás Eni
2017.05.27.

„Azt terveztem, hogy a Fejtől s lábtól után egy százoldalas kis könyvet írok, de rá kellett jönnöm, hogy nem tudok rövid könyvet írni” – mondja Tompa Andrea, aki ezúttal az ötvenes, hatvanas évek romániai diktatúrájából választott hősöket. Az Omertában egy széki cseléd, egy magas pártfunkcióba kerülő rózsanemesítő, egy félárva kolozsvári kamaszlány és egy politikai okok miatt bebörtönzött apáca monológja rajzolja körül a történelmet és a „kulturális üvegházként” funkcionáló Magyar Autonóm Tartomány (MAT) határait, és mesél megingathatatlan pártvéleményről, egyetembezárásról, kollektivizálásról. Tompát az önként vállalt skatulyáról, a jelentését vesztett kereszténységről és az egyre ismerősebb jelenről kérdeztük, „ami nyilvánvalóan nagy inspirációs forrás a múltat illetően.”...

Bemutató. Az Omertát június 9-én 18 órától mutatják be a Margó Irodalmi Fesztiválon a Petőfi Irodalmi Múzeum Dísztermében. A szerzővel a kötet szerkesztője, Nagy Boglárka beszélget. Közreműködik: Takács Kati.

Facebook-esemény

Előző regényed, a Fejtől s lábtól – Kettő orvos Erdélyben megjelenése után beszéltél arról, hogy Trianont mennyire nehéz volt kutatni. Az ötvenes, hatvanas évekkel kapcsolatban mennyire nagy a csend?

Sok olvasnivaló van, de nem biztos, hogy nekem íróként a történettudomány a legjobb forrásom. Nem állítom, hogy a történettudósok kiegyenesítenének valamit, ami zavaros és görbe, de mégiscsak összeraknak egy narratívát, ez a narratíva pedig nem segíti az írót, mert neki az a dolga, hogy ő maga próbálja meg összerakni, hogy mi történt, és mindezt a hősein keresztül kell elképzelnie. Ehhez a könyvhöz többet olvastam a történészi narratívákból, mert nem nagyon találtam olyan korabeli dokumentumokat, amelyek megbízhatóak. Ott a sajtó, ami, ha párhuzamot akarok vonni, olyan, mintha ma az M1-ből próbálnánk megérteni, hogy milyen a világ, és azt gondolnánk, a közmédia teljesen lefed minden véleményt. Az ötvenes években iszonyú erős a propaganda. Az újság semmilyen más funkciót nem tölt be, nincsenek apróhirdetések, eszmék, ideológiák vannak emberek helyett. A hatvanas évekre finomodnak a dolgok, és megjelennek a személyesebb élettörténetek. Nagyon sok oral historyt olvastam, de azok általában visszatekintőek, olyan forrásból viszont, ami akkor és ott, a történés pillanatában keletkezett és valamennyire hitelt érdemel, rendkívül kevés van. Jordáky Lajos naplója, amelyet Bárdi Nándortól kaptam, fontos forrás volt.

Olyan dokumentumból is kevés van, ami belülről mutatja meg a Magyar Autonóm Tartomány működését?

A MAT elég jól dokumentált. Stefano Bottoninak van egy fontos könyve (Sztálin a székelyeknél – A Magyar Autonóm Tartomány története 1952-1960) a témában, de említhetném Oláh Sándor, Novák Zoltán, Gagyi József vagy Bárdi munkáit. Sok kéziratból dolgoztam, ami korábban nem volt jellemző. Gagyi Józseftől kaptam például archivált oral historyt pártemberekkel. Ezek a pártemberek maguktól nagyon ritkán szólalnak meg, mert úgy érzik, a történetük nem annyira fényes, hogy meg kelljen osztani.

Szégyellik magukat?

A szégyen erős szó, ahhoz nagyon önreflektív embernek kell lenni. Gagyi interjúiban a pártemberek elmondják életútjukat. Ha az ember ítéletmentesen tud közelíteni hozzájuk, akkor megszólalnak...

ITT OLVASHATÓ