SZÜLÉS KÖZBEN FELÁLLTAM, HOGY AKKOR ÉN MOST HAZAMEGYEK

BEZZEGANYA BLOGJA
Szerző: TÜNDE
2017.05.07.

Hogy honnan indultam? Nem voltam biztos a párkapcsolatomban, nem tudtam, hogy akarom-e őt. Eszembe sem jutott, hogy akarok-e egyáltalán valaha is gyermeket, pedig ebben a korban a nők már bizony sokan túl is vannak a szüléseiken. Kapkodó, bizonytalan életet éltem. Akkoriban hallgattam meg Csattos Ilona (Ilike) előadásait, és megláttam, megtapasztaltam, hogy hogyan lehet valóban másként élni az életet mindenféle misztikumok nélkül harmóniában és szeretetben. Különösen érdekes ez az én életemre vonatkoztatva, hiszen pszichológiai tanulmányaimat is felülmúlta ez a mindennapokban és mindenre kiterjedő, azonnal megélhető új, de mindenkiben benne rejlő tudás.

És csak egy pillanat volt, hogy biztos lettem magamban, ahogyan rájöttem, hogy szeretem őt, és alig várom, hogy megszülessenek, és nevelhessük közös gyermekeinket. Az első kisfiam fogantatására tökéletesen emlékszem. Pontosan tudtam a pillanatot, amikor a csoda megtörtént. És az egész kilenc hónap gyönyörűségesen, problémamentesen, boldogságban, már-már eufóriában telt. Minden pillanatát élveztem. Imádtam, ahogy a testem átalakul, ahogyan növekszik bennem a bébi. És képzelegtem, milyen lesz, amikor megszületik. Hogyan alakul majd át a párkapcsolatunk igazi családdá. És persze képzelegtem a szülésről is.

Elolvastam néhány könyvet, sokat beszélgettem a barátnőmmel, aki orvos és három gyermek édesanyja. Alaposan végigvettük a szülési fázisokat, mi után mi fog következni. Amikor a fájásokhoz értünk, a barátnőm igyekezett érzékeltetni, hogy milyenek is lehetnek, így hát én elképzeltem az életemben tapasztalt legnagyobb fizikai fájdalmat és igyekeztem arra gondolni, hogy ennél azért egy kicsit erősebb lesz. A szülésem napján minden „tervszerűen” történt, ahogyan a nagykönyvekben megírják: napra pontosan a kiírást betartva, reggel, majdnem ébredéskor egy jó nagy rúgással jelzett a kisfiam, hogy itt az idő, ő felkészült a kinti életre.

Nem sokkal később elfolyt a magzatvíz is és megérkeztek az első 10 percenkénti fájások. „Hm - gondoltam - ez egészen elviselhető.” Igaz, meg-megálltam, amikor erősödtek, de a nagy szünetek alatt bőven regenerálódtam. Szépen elkészültünk, és bementünk a kórházba, ahol a doktor úr már várt és megjegyezte, hogy egy ilyen szép terhesség után csakis könnyű szülés jöhet. Reggel 7 óra volt és 10 óráig szépen erősödtek a fájások. Az orvosok lelkendeztek, hogy milyen szépen megy a folyamat, szépen tágulok, minden a legnagyobb rendben, itt már hamarosan kisbaba lesz. 10 óra tájban viszont a fájások elkezdtek összeérni, úgy éreztem, nincs már szünet közöttük. Hiába ültem a gumilabdára, vagy fordultam jobbra és balra, nem enyhültek, nem tudtam pihenni, valahogy nem olyanok voltak, mint ahogyan korábban elképzeltem őket. Sokkal jobban fájtak!...

ITT OLVASHATÓ