SZÍRIUSZ ÉS MORETTI

ÉLET ÉS IRODALOM - SZABADPOLC
Szerző: Benedek Szabolcs
2017.05.13.

Adott egy város, amelyet délről a tenger határol, északról és keletről szorosan körülfogja Horvátország – a szomszédos, már horvát közigazgatás alatt álló Sušakot pusztán egy keskeny folyó, a Fiumara (horvátul: Rjeҫina) választja el –, nyugati peremén pedig már az osztrák határ húzódik. A kedvelt nyaralóhely, Abbázia (ma Opatija) az Isztriai-félsziget többi részével egyetemben Ausztriához tartozott, de hogy a politikai határok mennyire nem követték a földrajziakat, azt jelzi például, hogy a Sušaktól keletre eső Szádrév (ma Bakar) szintén a magyar tengermellék része volt. Természetesen a Monarchián belüli határok javarészt képletesen voltak értendők, mert miközben a Fiumara, illetve Rjeҫina fölött átívelő híd egyik végén ott lengett a magyar, másik végén a horvát lobogó, Abbázia és Fiume között közvetlen villamosjárat közlekedett. (Nem nehéz észrevenni, hogy a folyóról kapta a város mind eredeti olasz, mind későbbi horvát nevét.)

Dékány András Matrózok, hajók, kapitányok című, először 1958-ban megjelent népszerű ifjúsági regénye egyik szereplőjének, Jokkónak, a hajósinasnak féltve őrzött kincsei közül egy morettit is előkerül, ami „Fiume specialitása; Don Gigante, az aranyműves készítette a Dóm téren: zománcozott, arany-turbános szerencsenfejecske”. A hűtőmágnesre és más dísztárgyakra nyomott figurával ma is találkozhatunk Rijeka szuvenírboltjaiban. Eredete a törökökkel vívott csatározásokra vezethető vissza: a legenda szerint egy ütközetben a megszorult fiumeieket váratlan csoda, nevezetesen az égből aláhulló és az ellenséget elpusztító kőzápor mentette meg. Hogy pontosan mikori csatáról lehet szó, arról megoszlik a történészek véleménye, mindenesetre a történet úgy szól, hogy a fiumeiek hazavitték a csatamezőről az ellenség hátrahagyott fejfedőit, és a győzelem emlékére a turbános, színes bőrű arc a város jelképe lett. (Az olasz eredetű szó morettóként is előfordul, ám mert a város „legmagyarabb” korszakában, a Magyarország vármegyéi és városai sorozatban megjelent részletes leírás [Fiume és a magyar–horvát tengerpart, 1897], illetve más korabeli szövegek is inkább a moretti alakot használják, maradjunk mi is ennél.)

A Dékány-regényben emlegetett ékszerbolt valóban nem esett messze a Dómtól (ahol egyébként a Fiumében többször megforduló Jókai Mór fogadott lánya, Róza feleségül ment Feszty Árpádhoz). A moretti a dualizmus idején futott be karriert, a szintén említett Gigante család jóvoltából, akik vállalkozása a turbános figurát ábrázoló ékszernek, illetve a családfő, Antonio üzletpolitikájának köszönhetően ívelt fel. A moretti az ügyes marketing és PR révén díjakat nyert a világkiállításokon, de ilyet kapott nászajándékba Rudolf trónörökös és Stefánia főhercegnő is, Antonio Giganténak pedig Ferenc József császár érdemrendet küldött. A szerecsenfej a soknyelvű Fiu­me jelképe lett – aki ezt viselte, egyúttal azt is jelezte, hogy nemzeti hovatartozástól függetlenül elsősorban fiumeinek tekinti magát. A moretti tehát az összetartozást hivatott szimbolizálni és elősegíteni a nemzetiségi feszültségektől terhelt kikötővárosban.

Noha a három tenger mosta ország legendáját már többen megcáfolták, talán azt se lényegtelen elmondani, hogy ugyan a történelmi térképek szerint az Adriának a Dalmáciától északra eső partszakasza Magyarországhoz tartozott, Horvátország közigazgatásilag valójában elkülönült tőle. A középkori Horvát Királyság Szent László és Könyves Kálmán hódításai nyomán került nyolc évszázados perszonálunióba a Magyar Királysággal, azon belül azonban önálló tartományként valamelyik, a trónutódlásból kimaradt királyi herceg, később az uralkodó által kinevezett bán irányította. A török hódoltság után ráadásul az addig jobbára magyarlakta Szlavóniát is délszlávok népesítették be, így Horvátország lakossága homogénné vált. Az 1868‑as magyar–horvát kiegyezés nyomán pedig az autonómia erősödött: bár Horvátország önálló államként kifelé továbbra sem létezett (ezt mutatja a térkép), saját parlamentje és kormánya lett, és ezek alá tartozott az a két bizonyos tengerparti vármegye is.

A kivételt Fiume jelentette. A dalmát tengerpart többi településéhez hasonlóan megannyi tulajdonosváltást megélt várost – amelynek birtoklásáért korábban évszázadokon át a velenceiek, a törökök és a Habsburgok hadakoztak – Mária Terézia 1779-ben elszakította a környező területektől, és külön testként (corpus separatum) Magyarországnak adta. Ennek oka egyrészt az volt, hogy a császárnő ily módon vélte keresztülvágni a gordiuszi csomót az Adriai-tenger északkeleti partvidékének hovatartozása ügyében: az osztrák fennhatóság alatt lévő Isztriai-félszigettől keletre eső részek a birodalmon belül horvát közigazgatás alá kerültek – illetve maradtak –, kivéve Fiumét és a környező települések egy részét, amelyek Magyarországhoz. Másrészt Mária Terézia úgy gondolta, hogy ha már Ausztriának van saját tengeri kijárata (Trieszt), akkor a hozzá az örökösödési háború óta lojális magyarok is megérdemelnek egy adriai kikötőt. Bár a császárnői szándékot csak 1807-ben iktatták törvénybe, a gyakorlatban Fiumét 1779‑től 1918-ig Pozsonyból, illetve Pest-Budáról, majd Budapestről igazgatták – a király által, 1868-tól a magyar kormány javaslatára és a miniszterelnök ellenjegyzésével kinevezett kormányzón keresztül –, és a városban a magyar jogrendszer volt érvényben. Ez alól kivétel a napóleoni időkben bekövetkezett átmeneti francia, illetve osztrák uralom, valamint az 1848 és 1868 közötti periódus, amikor Ferenc József a rebellis magyarokkal szemben a hűséges horvátok kezére adta a várost...

ITT OLVASHATÓ