SZÁZÖT ÉV

PUPU BLOGJA
Szerző: PuPu
2017.05.27.

Hosszú idő, mennyi minden történt azóta csak Magyarországon és Magyarországgal, még ha az ország nem is haladt előre ezalatt, hiszen mikor azt gondoltuk, hogy végre előre megyünk, akkor döbbenten láttuk saját nyomainkat a sárban: erre már jártunk egyszer.
De volt egy periódusa a magyar történelemnek, mely egyértelműen haladó volt, melyben előre ment a nemzet minden tekintetben, az a harmincéves időtartam, mely egyértelműen egy politikus nevéhez köthető.
Kádár Jánosnak hívták.
A Monarchiában született, százöt évvel ezelőtt, születése után kitört az első világháború, elvesztettük, s ezzel elvesztettük a történelmi Magyarországot, a Magyar Királyságot, majd kisvártatva a királyt is.
Némi forradalmi kitérő után belovagolt egy tengerész a király nélküli Magyar Királyságba, kormányzóvá tette magát, majd úgy gyarapította az ország területét, hogy a végén keserves árat fizettünk érte, viszont az ország területe egy négyzetcentiméterrel sem lett nagyobb.
Jött a fehérterror, a hárommillió koldus országa lettünk,
A bokacsattogtató magyar elit elérte, hogy megszállt ország lettünk, miközben elvesztette a második világháborút is, minek eredményeképpen az egyik megszállásból a másikba estünk.
Kétségbe mégse estünk, pedig okunk éppen lett volna rá.
Bemutattunk egy milliós nagyságrendű emberáldozatot, de az Istenek elfordították tőlünk az arcukat, addigra valószínűleg már megismertek bennünket.
Jöttek a nyilasok, aztán - némi demokratikus erőlködés után az inga kilengett a másik szélső pontjáig, jöttek a moszkvai kommunisták és a sztálinizmus magyar változata, majd jött a forradalom/ellenforradalom/népfelkelés, aztán jött ő, és adott végre harminc nyugodt évet, melyben mindenki országára büszke magyarnak és embernek érezhette magát.
Ma pedig éppen a harmadik szobrot akarják állítani az egymillió ember haláláért felelős Horthynak, miközben éppen ma hallgattam meg a Klubrádióban, hogy az "aki nincs ellenünk, az velünk van" mennyire hazug jelszó volt, minap olvashattam valahol, hogy a Kádár nevével fémjelzett korban az ország szegényebb lett, mint annak előtte volt.
Ez tulajdonképpen nem is lenne baj - buták és ismerethiányos emberek mindíg voltak - ha nem a hajdani zsellérek és nyomorgó munkanélküliek unokái hirdetnék.

Olvasom, hogy egy rendezvényen megjelent vitéz Kutyafasszy Zebulon, a Vitézi Szék főfüttyentője, gróf Senkiházy és báró Niemand - mintha visszafordult volna az idő.
A Kossuth téren megjelent a geszti bolond, a gyujtogató. csóvás ember szobra, a miniszterelnök a Várba költözik, az urak urizálnak, a paraszt kussol, a munkás meg átképezte magát műkörmössé,
Magyarország körben jár, száz év alatt eljutott a nyomorból a nyomorba, annyi tán a különbség, hogy Móricz Zsigmond ma trilógiát írna, első kötet lenne a Rokonok, második a Vazallusok, harmadik meg a Strómanok.
Kádárt pedig igyekszik a rendszer elfeledtetni, hiszen az összehasonlítást egyetlen területen sem bírja vele egyetlen párt színeiben egyetlen politikus sem.
Tulajdonképpen szégyen ez a javából, de mit tegyünk, a történelmet a győztesek írják - az átmeneti győztesek is...

ITT OLVASHATÓ