Szerző: kreatív.pszichológia
2017.05.01.
Mielőtt lerázhatnánk az előző mondat hatását és meggyőznénk magunkat arról, hogy mi természetesen kivételek vagyunk, és ilyesmi nyílván csak másokkal történhet meg, még néhány számadat. A 2014. telén elvégzett Európai lakossági egészségfelmérés megállapította, hogy jelentős a lakosságon belül azok aránya, akik valamilyen betegséggel küzdenek, krónikus betegségről a magyar felnőttek 55%-a számolt be. Kiemelkedő volt a magas vérnyomás (31%) és más szív- és érrendszeri betegségek gyakorisága.[ii] A KSH szerint, 2015-ben a férfiaknál a 3. leggyakoribb halálok volt a stroke, csak az egyéb krónikus szívbetegségek és a rosszindulatú daganatok előzték meg, a férfiak közül tízszer annyian haltak meg agyi érkatasztrófában, mint motoros-jármű balesetekben...[iii]
A kórházi folyosón sétálunk és beszélgetünk. Igen is beszélgetünk, bár ez sem a fül, sem a szemtanúk számára nem annyira egyértelmű. Főleg azért nem, mert a (rehab osztályos átlagéletkorhoz képest egészen biztosan) fiatal férfi nemigen használ szavakat. Főként mutogat, hadonászik, érdekes pofákat vág, és néha valahogy kirobban belőle pár hangsor. Amik között aztán vagy van bármilyen előző kérdéshez, előző helyzethez odaillő, talán keresett szó, vagy nincs. Szörnyen büszke vagyok rá. Arra az elszánt erőfeszítésére, amivel közölni akar most, el akarja mondani, mindegy milyen eszközzel azt, ami az eszébe jutott.
Másfél hónapja egy hirtelen keletkezett vérrög elzárta az egyik agyi erét, néhány óra leforgása alatt az addigi aktív ötvenes férfiból, féloldali bénult lett és az agyi érkatasztrófa egyúttal megfosztotta a beszédétől, elvette tőle az akaratlagos szóbeli kommunikáció - egészségesek számára a hétköznapi életükben fel sem tűnően értékes, teljesen természetesen használt, mégis - hatalmas, és megfizethetetlen adományát, valamint az ehhez kapcsolódó lehetőségeket.
A végtagok nagymozgásai nála viszonylag gyorsan helyreálltak, a jobb válla még kicsit „lóg”, de szorgosan „dolgozik rajta”, hogy ez se sokáig maradjon probléma. Az arcát figyelve sem látná azonnal az avatatlan szemlélő, hogy mi lehet a gond, de a szavak formálása, a szótalálás, a hallott szavak megismétlése egyaránt sérült és akadozó. A szándékos beszédének jelenleg még nem sok köze van ahhoz, amit tulajdonképpen el szeretne mondani. Nyílván mivel mi, többiek és kívülállók, csak a helyzetből és az ő lehetőségekhez mért megismeréséből visszakövetkeztetve találgathatjuk, mi lehet ez a mondandó, nem sok az esély arra, hogy aktuális érzés és élményvilágához[iv] kapcsolódjunk.
Amit most látunk és hallunk tőle az már a pár hét komplex rehabilitáció, egyáltalán nem lekicsinylendő eredménye, ha dicsekvésnek hat is szeretem azt gondolni, hogy ebben a teljesítményében az én munkám is benne van, ahogy az egész gyógyító csapaté. Emlékszem a napra, amikor átvették a Stroke osztályról, a botját már akkor sem igazán használta, inkább csak hurcolta magával, viszont egyetlen szót sem lehetett tőle hallani. Egészen konkrétan, bármilyen nővéri vagy orvosi kérdésre, amit valamiért válaszolásra méltónak ítélt, egyetlen hangot adott ki, nagyra tátott szájjal, egy erős, tiszta nagy H-t. Napok teltek el, mire először hallottunk értelmezhető, magyar nyelvűnek tűnő hangsort. A személyére és a családjára vonatkozó fontos információkat a felesége leírta a gyakorláshoz behozott nagy spirálfüzet elejébe. Hoztak neki színes ceruzákat, és kapott külön írásos, rajzolásos feladatlapokat az ergoterapeutánktól és a foniáter kollégánktól. Talán „az írásban majd jobban megy az önkifejezés” illúzió buborékjának gyors elpukkanása is segített neki rádöbbenni, hogy egészen nagy a baj...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.