RUSZKIK, HAZA? UGYAN MÁR!

168 ÓRA ONLINE
Szerző: 168 óra
2017.05.16.

Zsaroló, az országra rátenyerelő hatalomként és a diktatúra egyik mintájaként tűnt fel ismét a szovjet változatában már eltűnt orosz politika Magyarországon. Hogyan hat ez a hazai rendszertagadókra? Nacionalizmust szül? Patrióta összefogást? Szilágyi Ákos esztétát, Oroszország-kutatót kérdeztük.

– Emlékszem, a kilencvenes évek elején egy interjúban azt mondta, hogy a magyaroknak könnyű a kiválás a bomló szovjet birodalomból, mert nem érdekli őket az orosz kultúra. Ma is így látja, létezik ez a közöny?

– A közömbösséggel csak azt próbáltam kifejezni, hogy az orosz világ, amikor hirtelen megjelent a magyar kedélyek láthatárán a 19. század elején, egyszerre volt túl közel és túl távol. Nem jött létre semmiféle romantikus fantáziakép a magyar kultúrában a rejtélyes „orosz lélekről”, mint Nyugaton. De olyan közel sem voltunk, mint például a lengyelek, hogy ez heves taszítást, fóbiát, gyűlöletet kelthetett volna a magyar társadalomban. Ezért válhatott tartósan szenvedélymentessé, flegmatikussá a magyarok viszonya az orosz világhoz. Bár mintha egész nemzeti ka­­rakterünkben lenne valami flegmatikus. Mintha képtelenek lennénk saját helyzetünk igazi érzelmi átélésére, a katarzisra, mintha mindaz, ami történt és történik a magyar társadalommal, nem hatolna el a szívéig.

– Ez a közöny azért mégiscsak furcsa, hiszen találkozásaink az oroszokkal ritkán voltak békések, mondhatni soha. Ezért is komolytalan Szijjártó külügyminiszter azon kijelentése, hogy a magyaroknak nincsenek olyan történelmi tapasztalataik, amelyek alapján félniük kellene az orosz politikától. Hogyne lenne ilyen tapasztalat! Vagy azt elmossa az amnéziára való hajlamunk?

– Oroszország először 1849-ben jelenik meg a magyar világ horizontján, de nem lelki értelemben, hanem robusztus fizikai erőként: „annyian vannak, mint az oroszok”. A túlerő, a vereség emléknyoma megmaradt, de a magyarok az osztrákokat tekintették ellenségüknek, ezért is az orosz és nem az osztrák csapatok előtt tették le a fegyvert. A következő találkozásra az első világháború vágóhídján került sor, de hát ez nem magyar–orosz háború volt. Az igazi törés a második világháború, ott viszont a kezdetet nem az oroszok idejövetele, hanem a magyarok odamenetele jelentette a náci Németország oldalán. Anyai nagybátyám, aki Kárpát-Ukrajnában volt a magyar megszálló csapatokkal, mikor Budapestre ért a front, gondterhelten azt hajtogatta, hogy ha az oroszok csak a negyedét csinálják annak, amit mi csináltunk Kárpát-Ukrajnában, kiegyezne vele...

ITT OLVASHATÓ