Szerző: L. Ritók Nóra
2017.05.07.
Szóval, több ponton kell küzdeni. Velük is, akiken segíteni szeretnénk, a változások szükségességéről való meggyőzés, a saját belső motiváció kiépítése, a könnyebb pénzszerzést kínáló bűnözés és a napi erőfeszítést kívánó legális munka közti döntések megértetése nehéz, embert próbáló feladat.
Aztán ott van a helyi társadalmi közeg. Azok, akik nem értik az átörökített szocializációt, és úgy vélik, semmiféle segítséget nem érdemelnek azok, akik másképp élnek, mint ők. És haragszanak, mert nekik is jól jönne a segítség, hiszen ők bizonyítottan akarnának jobbat, többet, és tesznek is érte, mégis, a segítők azok felé fordulnak, akik láthatóan nem akarnak tenni semmit, akikkel mindenkinek csak a baja van, akik csak kérni tudnak. Ezt igazságtalanságnak élik meg, és folyamatosan gerjesztik a negatív hangulatot a segítők ellen (is) a közösségben.
Az ő hatásuk pedig begyűrűzik az intézményrendszerbe is. Ami amúgy sincs toppon, hiszen a hatósági eszközök adják az egyetlen tárházát annak, amivel valamilyen eredményt tudnak felmutatni, a büntetés, a fenyegetés, amiben nehéz pozitív hatásokról, meggyőzésről, prevencióról, emberségről beszélni. Ráadásul működik is, mert a megélhetés alapjait fenyegető hivatali eljárások hatására átmenetileg engedelmessé válnak a renitensek, vagy elkotródnak a faluból, ami pedig az adott település szempontjából üdvözítő. Az pedig, hogy a probléma csak odébb költözik, az legyen annak az önkormányzatnak a gondja, ahol megjelennek.
Ám tartós változást a hatósági módszerek nem hoznak, mert hiányzik belőlük a fejlesztés, azok csak külső nyomások maradnak, de belül nem változik semmi. És amint lehet, újra visszaáll minden, és kezdődik elölről az egész.
Hogyan lehet itt segíteni? A helyi rendszer nem ismeri fel a segítő civil szervezet szerepét, hiszen azt látja, hogy „azokkal” van, akikkel neki folyamatos konfliktusa van, akiket jobb esetben nem szeret, sőt, inkább gyűlöl. Azonosítja őket azokkal, akikért dolgoznak. Szembehelyezkedik velük, és innen már nem érdekli semmi, csak az, hogy kiszorítsa őket onnan, ahol vannak. De ez nem megy egyszerűen, mert míg a „célcsoportra” elég simán nyomást gyakorolni, a segítő szervezet tanult emberekből áll, akik konyítanak valamit az alapjogokhoz, kiterjedt kapcsolatrendszerük van, a médiában is, akik, velük ellentétben nem a problémák eltussolásában, hanem a megoldásában érdekeltek, ehhez stratégiát gyártanak, és forrást is keresnek.
Csak ront a helyzeten, ha a szervezet még eredményeket is fel tud mutatni. Ha pl. szeretik őket a halmozottan hátrányos helyzetű cigánygyerekek, örömmel és önként mennek a tanodába, és a szülők is partneri viszonyban dolgoznak velük. Ez csak tovább dühíti a kiégett pedagógust az iskolában, aki sikertelen velük, próbálja hát megakasztani az elindult pozitív folyamatokat, pusztán csak azért, mert neki nem megy, és ezért frusztrált, gyűlölködő lesz. Vagy, ha a családgondozó orra alá dörgölik a kliensek, hogy ők semmit sem segítenek, bezzeg a civil szervezet, az tud megoldást, az valós segítséget ad. A példák folytathatók az intézményrendszer minden elemében...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.