ÉS PICSÁN KELL RÚGNI AZT A KORMÁNYT, AZT AZ ILLETÉKES MINISZTERT, AZT AZ ÁLLAMTITKÁRT, AZT AZ INTÉZMÉNYVEZETŐT

KOLOZSVÁRI SZALONNA
- NEHAZUGGY BLOG
Szerző: Tamás Róbert
2017.05.05.

A gödi TOPhÁZ Speciális Otthonnal kapcsolatos cikk első része ITT olvasható.

Igen, tudjuk, milyen horrorisztikus állapotok vannak egyes kórházakban. Itt is, ahogyan az idősotthonokban, vagy a mentálisan sérült emberek ellátását végző intézményekben, vannak kivételek. Sőt, intézményen belül is találunk végtelenül hivatásszerető, emberséges orvosokat és ápolókat és találunk olyanokat, akikre egy cserép muskátlit sem bíznánk rá nyugodt szívvel. Az a baj ezekkel a történetekkel, hogy szemet hunyunk. Mindannyian. Elfogadjuk, hogy ez van, mert mindig is ez volt, tehát ez a dolgok rendje.

Ezzel párhuzamosan a szakma is szemet huny. Mert kevés az ember, mert kevés a fizetés. És mert kevés a fizetés és mert az egészségügyi dolgozók Európában mindenhol keresettek és sok országban megbecsültek is, ezért egy egészen érdekes szelekció alakult ki. Ahogy én látom, zömmel azok az egészségügyben, vagy szociális területen dolgozó ápolók és orvosok maradtak a rendszerben – ez az egyik véglet -, akik végtelenül hivatásszerető, elkötelezett emberek és a betegekért, ápoltakért mindent megtesznek. Akkor is, ha alig élnek meg a fizetésből, akkor is, ha a saját szabadidejük, magánéletük, egészségük rovására megy.

A másik véglet pedig az, aki máshol nem igazán talál munkát, aki sem emberileg, sem szakmailag, sem sehogy nem alkalmas arra, hogy embereket ápoljon, gondozzon. Egyszerűbben: a legalja és a teteje marad.

A tárgyi feltételekről valóban nem a dolgozók tehetnek. De senki nem is mondta, hogy ők tehetnek róla. Az anyagi és tárgyi feltételek biztosítása az állam feladata. Lenne. De az állam jobbnak látja eldugni szem elől ezeket az embereket, mert ők nem lesznek soha hasznos tagjai a társadalomnak, legalábbis gazdasági értelemben. Csakhogy ezek az emberek nem önkéntes alapon születtek betegen. Őket is boldogan várta egy anya és egy apa, készültek az érkezésükre, izgatottan, reményekkel telve. És megérkezett egy sérült kicsi ember, akin nem lehet segíteni és akiről biztosan tudni lehet, hogy így fogja leélni az életét.

Az állam, az egészségügy, a család, a társadalom, a szociális ellátórendszer semmi mást nem tehet, mint biztosítja számukra az emberhez méltó élet alapvető feltételeit. Ez pénzbe kerül. Ezt hívjuk szolidaritásnak, hogy aki már-, aki még-, vagy aki soha az életben nem fog gazdasági hasznot hajtani önhibáján kívül, arról gondoskodunk. Vagy eldugjuk és életben tartjuk, mert a Tajgetosz már kiment a divatból...

ITT OLVASHATÓ