Szerző: Határátkelő/Anfi
2017.05.28.
„Nagyon vacak itt lenni Anfin, a fehérhomokos puccos kis Paradicsomban, mert egyrészt nincsenek jófej haverkodós szomszédaink, másrészt az öböl valamiért nem szeret minket, és hiába okoskodunk folyton a horgonyzással, pár nap után mindig újra keresztbe állunk a hullámokon, és akkor minden csattog, puffog, lepotyog.
Vizet csak illegálisan tudunk tölteni, ráadásul egész nap megy a jetski, partyboat őrület, hangos és zavaró. Szóval alig várjuk, hogy hazatérjünk kedves kis Arguineguinünkbe.
Na persze én már megint mindjárt megőrülök, ha nem utazunk valahová, de egyelőre szeretnénk egy kis pénzt felhalmozni az indulásig… Türelem, nyugalom, satöbbi (fogyóban).
Mostanában egyébként az alkalmazkodáson gondolkozom. Hogy jó-e az, ha az ember akaratlanul is alkalmazkodik a környezetéhez. Sétálunk Dáviddal, én mesélek (persze), egyszer csak azon kapom magam, hogy lihegek.
Megkérem, ne loholjon már (szokásos műsor). Ilyenkor fancsali pofával eltúlzott lassú tipegésre vált, én végre kifújom magam, és így megyünk kb. öt percig, amikorra is elfelejtődik az egész, ő újra felveszi a neki normális tempót, én pedig észrevétlenül is átveszem, és megy minden elölről.
Amíg be nem durcázok, és szándékosan, erőltetve megpróbálok úgy sétálni, ahogy nekem kényelmes. Konkrétan nehezemre esik, de ha direkt erre figyelek, meg bírom csinálni. Ő meg persze észre sem veszi, egyre jobban lehagy.
Pedig azt szoktam képzelni magamról, hogy tök erős, makacs és öntörvényű lény vagyok, holott még sétálni sem bírok úgy, ahogy nekem jó, csak ahogy a másiknak, mellettem. Szóval ezen gondolkozom mostanság.”
A teljes posztot itt találjátok, olvassátok el!...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.