Szerző: Göbölyös N. László
2017.05.15.
Azon a régi áprilisi napon a Via Tuscolanán, Róma perifériáján nagy tömeg gyűlt össze az avatásra. Megjelent természetesen Benito Mussolini, aki a filmben mindig is fontos népszerűsítő eszközt látott és az olasz fasiszta párt több magas rangú vezetője. Úgy érezték, számukra ez dicsőséges pillanat: az óriási épületegyüttes, amelyet Gino Persuti építész tervezett és alig egy év alatt épült fel, a Duce rendszerének kihívása volt a külföldi mozival szemben, amelyet már egyébként is büntettek egy 1931-es törvénnyel, amely előnybe részesítette az olasz produkciók forgalmazását. És a Cinecittá valóban óriási propagandagépezetté vált íiradóival, diadalt sugárzó történelmi filmjeivel, amelyek megszépítve mutatták be a 30-as évek olasz társadalmát. Ez utóbbiak kölcsönhatásban voltak a kortárs magyar alkotásokkal, amelyeket „fehér telefonos filmekként” szoktak emlegetni, mi több, az olaszoknak is megvolt a maguk „Jávor Pálja”, a könnyed hősszerelmes Vittorio De Sica személyében. Egy évtizeddel később azonban De Sica már a „neorealizmus” egyik kiemelkedő rendezőjévé nőtte ki magát. Ugyanezekben az években váltak híressé olyan későbbi nagyságok, mint Gino Cervi, Amedeo Nazzari vagy Alida Valli.
Az ideológiai kontroll véget már évekkel korábban létrejött a filmfőigazgatóság, Luigi Freddi vezetésével, aki Mussolini vejének, Galezzo Cianónak volt a barátja. A pénzügyminisztérium támogatásával a Cines, Carlo Roncoroni vállalata finanszírozta az építkezést, valamint egy kísérleti filmintézetet, amely fiatal filmeseket volt hivatott bevezetni a szakma rejtélyeibe...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.