TGM: MIÉRT KIBIRHATATLANOK A LIBERÁLISOK?

KETTŐS MÉRCE BLOG
Szerző: Tamás Gáspár Miklós
2017.04.18.

Amikor az Egyesült Államok új kormányzata (Donald Trump elnökkel az élén) megbombázta Szíriát – mert kellőképpen alá nem támasztott információk szerint az Asszad-rezsim volt a vétkes a minapi mérgesgáz-támadásban – , jól hallható, megkönnyebbült sóhaj futott végig az establishment politikai csoportokon, kormányokon és sajtón (a konzervatív és liberális médiákon egyaránt) Európa-szerte, Magyarországon pedig az ellenzéki „fölületeken”. (Ez nemcsak nekem tűnt föl, hanem Owen Jones-nak is. Magyarországon meg csak Lovas Istvánnak. Sajnos.)

Ááááh, végre, ez az az Amerika, amelyet szeretünk, nem a bezárkózó, izolacionista Amerika, hanem a beavatkozó, agresszív, militarista, neokolonialista Amerika, Bill Clinton, George W. Bush és a dróntámadás-specialista, amúgy oly kedves, vonzó és jó modorú Barack Obama Amerikája. Ez az az amerikai politikai szisztéma, amely a nem létező tömegpusztító fegyverek miatti büntetésül megtámadta és elfoglalta Irakot – nem szólva a megelőző öt évtized közvetett és közvetlen, kivétel nélkül katasztrofális következményekkel járó amerikai (és egyéb nyugati) katonai beavatkozásairól.

De hát a liberálisok – legalábbis nálunk – bálványoznak olyan „antifasiszta” hősöket, mint Sir Winston Churchill, aki kifejezetten szerette a mérgesgázokat a „vadakkal” szemben, aki nem volt hajlandó a kormányülés napirendjére tűzni a második világháború alatt az indiai éhínséget (több millió halott), miközben mentek az élelmiszer-szállítmányok Indiából Angliába meg a gyarmatokra. (Egyik minisztertársa ezt írta Sir Winstonról a naplójába ekkor: „Vajon miben különböznek Winston nézetei Hitleréitől? Azt hiszem, semmiben.”) Rasszista csirkefogó volt – no meg bátor, tehetséges, okos ember – a megboldogult. Másik nagy nyugati „antifasiszta” hősünk, Charles de Gaulle álláspontját az észak-afrikai (maghrebi) arabokkal kapcsolatban szintén jól ismerjük, habár realizmusa arra kényszerítette később, hogy megadja nekik a függetlenséget. Ismerjük Nagy-Britannia, Franciaország, Hollandia, Belgium gyarmati rémtetteit is már 1945 után, amikor létrejött az emberi jogok eszméjére alapozott ENSZ Visinszkijnek, a koncepciós pörök főügyészének, akkor éppen szovjet külügyminiszternek az alkotó közreműködésével.

A nagy pacifista Woodrow Wilson, a Népszövetség atyja is elvetemült fajgyűlölő volt, amint azt mindenki tudhatná, ha érdekeivel és előítéleteivel ez nem ellenkeznék. És ez nemcsak a távoli múlt: a Nyugat legpatinásabb intézménye, a már aggiornamento UTÁNI római katolikus egyház tevékeny részese volt a ruandai tuszik ellen elkövetett tömeggyilkosságoknak nem is olyan régen – amint Ferenc pápa mintegy három hete elismerte – , a tettesek (főpapok, szerzetesek, apácák) ma is kényelmesen élnek száműzetésükben a „demokratikus” francia és a belga kormány védelme alatt, amelyek elődei bűntársak voltak a világtörténelem egyik legborzalmasabb emberirtásában.

A liberális Nyugat-bálványozás indokai semmisek.
A nyugati jólét és a fehérek közötti egyenlőség 1945 után soha nem jött volna létre a gyarmatosítás és a neokolonializmus nélkül, a vasfüggöny/hidegháború nélkül, a periférián a Nyugat által szponzorált, többé-kevésbé fasiszta diktatúrák nélkül (Görögországtól Argentínáig), a koreai és a vietnami háború nélkül.

Donald Trump főparancsnoksága alatt az amerikai légierő bombázza Szíriát, az amerikai haditengerészet vidáman pöfög Korea felé, ledobták „minden bombák anyját” (MOAB) Afganisztánra – mint a régi szép időkben. A liberális sajtó elégedett. Steve Bannont kipenderítették a Nemzetbiztonsági Tanácsból, a kissé neofasiszta színezetű alt-right vesztett a befolyásából, a régivágású imperializmus visszatért: így hát minden rendben, kollégák, ugye?...

ITT OLVASHATÓ