Szerző: Tarski
2017.04.29.
E hét kétségtelenül a legjelentősebb belpolitikai eseménye Orbán Viktor miniszterelnök beidézése az Európai Parlament ülésére. Azért írom azt, hogy belpolitikai eseménye, mert a vita végignézése során egyértelművé vált számomra az, hogy minden ott megnyilatkozó politikus elsősorban a saját országának szavazói felé akart mondani valamit, nem pedig a ténylegesen meglévő problémákról értekezni. E vita során egyértelművé vált számomra az is, hogy 1. az ottani politikusok sem különbek a hazaiknál, mert legalább annyira demagógok, mint a mieink, 2. a mellébeszélés és az intrika művészetét ők is abszolút tökélyre fejlesztették, és mindent alárendeltek a piszkos pártérdekeiknek, 3. semmi sem volt drága számukra, még a saját igazmondásuk sem akkor, amikor a másik félnek ártani kell.
Az első dolog, ami meglepett, az volt, hogy a tanácsterem szinte kongott az ürességtől, ami két dolgot jelenthetett. Az egyik az, hogy a távol maradóknak nem volt fontos Orbán Viktor keresztre feszítése és majd a további fejleményekre vár. A második dolog pedig az volt, hogy a hazai politikusokhoz hasonlóan szeretik elsumákolni az üléseket, amin ugyan elvileg részt kellene venniük, hiszen ezért kapják az Unió adófizetőitől a pénzüket.
A vita pedig azért tekinthető tetemrehívásnak, mert immár harmadjára idézik be a kormányfőt az EP ülésére, hogy elébe tárják a magyar demokrácia hulláját, és számonkérjék azt, hogy miért vált annak gyilkosává. Nekem viszont úgy tűnt, mintha éppen az EP néhány képviselője vett részt egy a kormányfő által rendezett tetemrehíváson, amikor is az ő bűnüket rótta fel Orbán Viktor. Röviden: egy jó kis eszmei, elméleti vita volt, tele közhelyekkel és félrevezető magyarázatokkal, érzelmileg túlfűtött szónoklatokkal, magyarázkodásokkal, Orbánt támogató és elítélő felszólalásokkal és minden olyan dologgal, amit már sajnos megszokhattunk itthon is.
A tetemrehívás tárgya az utóbbi időszak három fontos eseménye, kormányzati intézkedése: a migráció kérdése, a CEU és a civil szervezetek elleni támadás, valamint a nemzeti konzultáció és a Brüsszel ellenes plakátháború problémája. A migráció kérdése ma már lerágott csont, de mégsem szabad figyelmen kívül hagyni, mert a következő néhány évtized meghatározó jelensége marad. Azt gondolom, és ezt már többször leírtam, hogy a kormányfő ebben a tekintetben helyes döntéseket hozott, kivéve az 1294 menekült átvételének megtagadása. Ez utóbbinál ugyanis minden további nélkül meg lehetett volna azt tennie, hogy a saját elveihez ragaszkodva ítéli meg azt, hogy kiket fogad be és kiket nem. Az Unióval való ellenszegülés semmire sem volt jó, hiszen ezzel csak azt a képzetet erősítette, hogy Orbán az Uniótól eltérő külön utas politikát folytat. Egy biztos: eddig még egyetlen tagország sem nyert a migránsok tömeges befogadásával, csak veszített, hiszen, amint azt a német belügyminiszter is elismerte, csak növekedett a bűncselekmények száma. Számomra most az az elméleti kérdés adódik, hogy egy nemzet közbiztonságát érdemes-e feladni a keresztény humanitás érvényesítése érdekében, és a migránsoknak egy távoli időszakban való foglalkoztatásából adódó gazdasági nyereség miatt. Ezt a problémát nyilván minden tagországnak önállóan, a saját kockázatukra nézve kell megoldaniuk és kivitelezniük. S ebben nem tartom helyesnek azt, ha egy közös és jónak gondolt megoldási verziót bármelyik tagországra is ráerőszakolnának. A választott megoldás csupán évtizedek, sőt, meglehet évszázadok után mutatja meg azt, hogy mennyire volt hatásos és mennyire szolgálhatta az a nemzetállam progresszív fejlődését. Az is bizonyos, hogy ugyanazon módszer nemzetállamokként különböző eredményekre vezethet, tehát már ez is azt vélelmezheti, hogy nem lehet egy általános és az egész Unióra jó migránspolitika...
ITT OLVASHATÓ
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.