Szerző: DIÓSZEGIHORVÁTHNÓRA
2017.04.26.
A köznevelési törvény módosítása, a Nemzeti Alaptanterv átírása, az iskolák államosítása, a tankönyvpiac megszállása mellett (persze, a lista hosszan folytatható még) az egyik legnagyobb bűn, amit ez a kormány elkövetett, az a pedagógusok helyzetének tökéletes ellehetetlenítése és a tanárok folyamatos megalázása volt.
De ne legyünk igazságtalanok. Ez csupán egy folyamat betetőzése volt, hosszú út vezetett odáig, hogy ma egy tanár csak szemlesütve vallja be hivatását.
Tanárnak lenni ugyanis nem csupán munka, de egyben az egyik legszebb hivatás is. Ki vitatná ezt? Hiszen a pedagógus kezében generációk jövője van, aki erre a pályára lép, azzal a felelősséggel szembesül nap mint nap, hogy fiatal emberek gondolkodását formálhatja, kihozhatja belőlük a legjobbat, ösztönözheti őket képességeik kiteljesítésére. Magasztosan hangzik – ahogy annak is kellene lennie.
Ez persze idealizált kép. Ma egy pedagógusról már inkább az jut eszünkbe, hogy megalázóan alacsony bérért vannak túldolgoztatva, a KLIK pórázán tartva, portfóliójuk megírásától és inspektoroktól függ, hogy tovább léphetnek-e a Pedagógus I. kategóriából a II-be, és jó esetben is csak reménykedhetünk benne, hogy a központosított és folyamatosan változó feltételeknek megfelelően (vagy azok után rohanva) képesek némi tudást is csöpögtetni a diákok fejébe. Sok illúziónk ezzel kapcsolatban azonban nincs. Pedagógusnak lenni ma nem hivatás, hanem rabszolgamunka, és ez a kép nem az Orbán-kormány idején égett bele az emberek fejébe, korábban sem volt túl megbecsült maga a pálya. Ma azonban már senkinek sincs kétsége afelől, hogy a tanár pórázon tartott, irányított és megfélemlített munkaerő.
Már amíg van még belőlük elég.
Méltatlanul sikkadt el az elmúlt napok egyik legijesztőbb jövőképét felvillantó híre: egyre idősödik a magyar pedagógustársadalom:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.