ORHAN PAMUK - A TÖRÖKSÉG MEGSÉRTÉSÉVEL VÁDOLTÁK, PEDIG SZERELMES ISZTAMBULVA

KÖNYVESBLOG
Szerző: Kiss Orsi
2017.04.19. 

Orhan Pamuk túlzás nélkül sztáríró – amennyiben az irodalmi sztárságot a hazai és a nemzetközi kritikai és közönségsiker, még ha nem is példátlan, de mindenképp ritka együttállása jelenti. A könyveit eddig 63 nyelvre fordították le, és világszerte 13 millió példányban értékesítették. 54 éves volt, amikor 2006-ban elnyerte az irodalmi Nobelt, és utána még olyan regényeket tett le az asztalra, mint a megszállott szerelemnek emléket állító Az ártatlanság múzeuma, az Isztambul munkás mindennapjait társadalmi alulnézetből bemutató Furcsaság a fejemben vagy egyik legsűrűbb regénye, a magát kriminek álcázó, mégis a legnagyobb keleti és nyugati apamítoszokat feldolgozó (és nálunk legutóbb a hét könyvének választott) A piros hajú nő. Orhan Pamuk a csütörtökön kezdődő 24. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál díszvendége lesz, aznap a Millenárison D. Tóth Kriszta beszélget vele, Péterfy Gergely laudálja, majd szombaton a rajongók könyveit dedikálja. Felkészülés gyanánt mi pedig összeszedtünk öt érdekességet róla...

...Tekintélyes, gazdag családból származik, melyből születésére jobbára csak a tekintély maradt meg, a vasúti építkezéseken szerzett vagyon elapadt. Bár Pamuk a Cevdet Bey és fiai utószavában fontosnak tartotta leszögezni, hogy az abban szereplő család és a sajátja alapvetően különbözik egymástól, talán nem túlzott az a feltételezés, hogy a magasra jutott, privilégiumait hellyel-közzel őrző, ám régi fényét vesztett família mindennapjait saját élményeiből is merítette. Pamuk mégis kivételezett helyzetben volt, jó iskolákban járhatott, és sikerei lehetővé tették azt is, hogy kizárólag az írásból élhessen meg.

A család mellett életének másik fontos szereplője a város, ahol született és felnőtt. Szinte minden könyve egy óda Isztambulhoz, melyről tavaly – Furcsaság a fejemben című regénye kapcsán – így nyilatkozott nekünk:

„A lakosság természetesen változott. Amikor megszülettem, egymillióan lakták Isztambult, most 17 millióan élnek itt, és ez hatással volt a gazdaságra is. Az elmúlt tizenöt évben roppant gazdasági fejlődés ment végbe. Isztambul építészeti, városi, utcai, mindennapi részletei megváltoztak. 65 éve élek itt, de az elmúlt tizenöt évben több változás történt, mint életem első ötven évében. Amikor Mevlut 1969-ben Isztambulba érkezik, abban semmi nosztalgikus nincs, a város új neki. Nincs meg benne a felsőbb és a középosztályok nosztalgiája, a saját kezével akarja felépíteni a jövőjét, árusítani akar az utcákon. Optimista, és nem áhítozik a régi Isztambul után. Amikor a városba érkezik, valójában azt látja, hogy a régi épületeket lerombolják, és újakat húznak fel helyettük. Negyven évvel később azt, hogy azokat az épületeket, melyeket akkor húztak fel, amikor ő a hetvenes években Isztambulba érkezett, ugyancsak bontják. Rájön, hogy az új utakkal, a rombolással a saját múltját, identitását, az emlékeihez való utat is elveszíti. Emellett roppant gyors gazdasági változást is tapasztalunk, és persze építészeti változásokat, melyek valószínűleg hasonlóak azokhoz, amik a világ más hasonló nagyvárosaiban is végbemennek. Én ezt tapasztalom, és ez a tapasztalat szinte metafizikai káprázatot okozott nálam. Valami olyasmit, amit azután kivetítettem Mevlutra, aki már nem érezte itt otthon magát. Habár ő bizonyosan egyike azoknak az embereknek, akik felépítették az új Isztambult, ez mégsem teszi boldoggá. Az erkölcsi dilemmát az jelenti, hogy az embereknek új épületekre, új szomszédságokra, új otthonokra van szükségük, ám nehéz megvalósítani mindezt úgy, hogy közben megőrizzük a régi szerkezetet.”...

ITT OLVASHATÓ