ORHAN PAMUK KÖSZÖNTÉSE

ÉLET ÉS IRODALOM - SZABADPOLC
Szerző: Péterfy Gergely
2017.04.21.


A kilencvenes évek elején, a legkaotikusabb magyar vadkapitalizmus idején egy röpke ideig idegenvezető voltam Isztambulban. Aranyat meg szőrmét vásárló vidéki háziasszonyokat kísértem egy szétesni készülő, füstölgő Ikaruson, bekalauzoltam őket a bazárba, aztán magukra hagytam őket alkudozni, mentem vedelni a rakit és nézni a várost. Akkor már majdnem kész klasszika-filológus voltam, tudtam, hol járok, tudtam az Aranyszarv-öböl mélyén heverő bizánci gályákról, a Hippodrom bronzlovairól, amelyek Velencébe hajóztak, olvastam Prokopioszt a hivatalos és a szamizdatverzióban is, és sírtam Török Bálinttal a Héttoronyban, hogy virágoznak-e már otthon a gyümölcsfák. Merengtem az elmúlt ezredévek végtelen melankóliáján, mint művelt utazóhoz illik. De azt nem tudhattam még, hogy van a városban egy író, aki talán épp akkor is, amikor én rakitől átszellemült hangulatban ámuldozom az utcákon, hol higgadtan tárgyilagos, hol tüzesen meglóduló és metafora-tűzcsóvákat vető mondataival írja bele az örökkévalóságba a várost. Hiábavalóan szép ábránd azon merengeni, hogy ha csakugyan írt akkor, amikor én a városában jártam – és mért ne írt volna –, azokban a mondatokban bizonyos értelemben én is benne vagyok. Vagy ha így és ott nem, akkor talán a tenger mélyén találkozhattunk, ahová mindketten lejártunk gyerekkorunkban, igaz, ő tizenkét évvel korábban fedezte fel ugyanazt a végtelen óceánt. És amilyen fájó volt gyerekként felmerülni a fantázia világából, és visszatérni ebbe a másik világba, ugyanolyan fájó becsukni egy Pamuk-könyvet, és szembesülni azzal, hogy van egy másik tér és idő is, az unalom és a szürkeség hona, ahol napjainkat szárazon kattogva darálja az idő. Két univerzum lakója az ember, akár akarja, akár nem, és ép eszét nehéz megtartania, ha mindkettőben otthon akar lenni. De az írót talán mégis inkább a másik, a túlsó világ vonzza, amelyből olyan fájdalmas kiszakadni, mint egy magával ragadó moziélmény után, mely varázsvilágába repített, magányosan kilépni a hátsó kijáraton a rosszkedvű, téli éjszakába. Orhan Pamuké olyan életmű, amiből fáj kiszakadni. Teljes világ. Személyes emlékemmé váltak a sötét utcák, amelyeken Mevlut baktat, a gecekonduk, a kávézók, a kiszáradt, oszmán kori kutak, a havazásban csúszkáló gyerekek, a Boszporusz elpusztult villái és a mindent elöntő hüzüm, az intézményesített büszke, isztambuli bánat.

Vannak nemzeti beszédmódok, amelyek megközelíthetetlenek más kultúrák számára. A magyar irodalom sokat panaszkodhatna erről. És aztán megtörténik, hogy egyszer csak jön valaki, aki olyan nyelvet és olyan szemszöget talál ahhoz, hogy elbeszélje azt a világot, amelyet elődei enigmatikusan nemzeti látószöge és beszédmódja értelmezhetetlenné vagy, ami még rosszabb, érdektelenné tett más kultúra gyermekei számára, amelyben hirtelen ezer színben kezd pompázni, s általa mélységet és dimenziót kap mindaz, ami korábban szürke és érdektelen volt. Orhan Pamuk olyan szemszöget talált, amely nem nyugati, de mégis megközelíthető a Nyugat számára. Amely egyszerre lát bele keletről és nyugatról az anatóliai parasztba, a kurd kommunistába, a nacionalistába, ateistába, iszlamistába, anatóliaiba és izmiribe, nőbe és férfiba, Bizáncba, az oszmán birodalomba és a modern, 17 milliós Isztambul dübörgésébe. A világ pompázatos gazdagsága, a történelem, a hagyomány, az új és a régi konfliktusa, amely oly sokszor beszéltetett már el a világirodalomban, most Isztambul világán keresztül, Pamuk nyelve révén bomlik ki előttünk a legteljesebben. Teljes egészében nyilván feltérképezhetetlen, mi minden szükségeltetett ehhez, micsoda energiáknak kellett megmozdulniuk, hogy egy ekkora próza létrejöjjön, de néhány jellegzetesség pontosan kivehető: a keleti és nyugati elbeszélőművészetek, Proust, Kafka, Borges és Eco találkozik az Ezeregyéjszakával, a perzsa miniatúrafestészettel, a görög mítoszok a Koránnal, a reneszánsz perspektíva és individualizmus Bizánc tér nélküli, arany univerzalitásban lebegő alakjaival, a lassan pergő keleti idő a rohanó nyugatival. Olyan ellentétek feszülnek itt, amelyeknek mi, magyarok, nem a centrumában állunk, hanem jobb felé csúszunk rajta a szélrózsán, a keleti tapasztalatot is ismerő, bár nyugati gyökerű irodalmunkban. A közös keleti tapasztalat most abban is megjelenik, hogy mi itt pontosan értjük, mi a hátborzongató abban, hogy a Törökország megismertetéséért és megértetéséért legtöbbet tevő írót idegen ügynöknek, hazaárulónak becsmérli Erdog˘an autokráciája. Pontosan értjük, hisz mi, magyar írók ugyanezt kapjuk a hisztérikus nacionalistáktól, akik kormányzati felhatalmazással ugyanolyan erővel rángatják lefelé hazánkat a tudatlanság és a barbárság poklába, ahogy azt Erdog˘an hívei teszik Törökországban. Ahol egyetemeket tiltanak be, újságírókat és professzorokat lehetetlenítenek el, üldöznek külföldre vagy zárnak börtönbe, ahol a nyomorból milliók képtelenek kitörni, nekünk, íróknak, nincs választásunk: a szabadság, a műveltség, a humanizmus, az emberi méltóság és az esélyegyenlőség mellett kell kiállnunk.

A megértés azonban mindenkinek jár. És ez az, ami igazán világirodalommá, univerzálissá emeli Orhan Pamuk prózáját: nem az érdekli, hogy a saját partikuláris igazságát, a családja, osztálya igazságát, saját értékrendjének és egójának sérelmeit jelenítse meg és mutassa fel univerzális igazságként, hanem feltérképezi, megérti, átérzi és ábrázolja azokat az igazságokat is, amelyek nem feltétlenül vagy egyáltalán nem azonosak az író személyes meggyőződésével. Ezek a vetélkedő igazságok, egymásnak feszülő érdekellentétek, a mai Törökország érzelmei és indulatai vezérlik Pamuk regényeinek hőseit, mellékszereplőit és epizódfiguráit, így válik a kép univerzálissá, mint a nagy idők eposzai, ahol Trója és a görögök igazsága egyenértékű, a harc nem jók és rosszak között folyik, csak apák és anyák fájdalma, örök dicsőségvágy és a mindent elsöprő szerelem és bosszúvágy igazságai feszülnek egymásnak. Partikularitásból, nemzeti elfogultságból, egyoldalú igazságérzetből nem születik nagy irodalom...

ITT OLVASHATÓ