Szerző: Péterfy Gergely
2017.04.21.

Vannak nemzeti beszédmódok, amelyek megközelíthetetlenek más kultúrák számára. A magyar irodalom sokat panaszkodhatna erről. És aztán megtörténik, hogy egyszer csak jön valaki, aki olyan nyelvet és olyan szemszöget talál ahhoz, hogy elbeszélje azt a világot, amelyet elődei enigmatikusan nemzeti látószöge és beszédmódja értelmezhetetlenné vagy, ami még rosszabb, érdektelenné tett más kultúra gyermekei számára, amelyben hirtelen ezer színben kezd pompázni, s általa mélységet és dimenziót kap mindaz, ami korábban szürke és érdektelen volt. Orhan Pamuk olyan szemszöget talált, amely nem nyugati, de mégis megközelíthető a Nyugat számára. Amely egyszerre lát bele keletről és nyugatról az anatóliai parasztba, a kurd kommunistába, a nacionalistába, ateistába, iszlamistába, anatóliaiba és izmiribe, nőbe és férfiba, Bizáncba, az oszmán birodalomba és a modern, 17 milliós Isztambul dübörgésébe. A világ pompázatos gazdagsága, a történelem, a hagyomány, az új és a régi konfliktusa, amely oly sokszor beszéltetett már el a világirodalomban, most Isztambul világán keresztül, Pamuk nyelve révén bomlik ki előttünk a legteljesebben. Teljes egészében nyilván feltérképezhetetlen, mi minden szükségeltetett ehhez, micsoda energiáknak kellett megmozdulniuk, hogy egy ekkora próza létrejöjjön, de néhány jellegzetesség pontosan kivehető: a keleti és nyugati elbeszélőművészetek, Proust, Kafka, Borges és Eco találkozik az Ezeregyéjszakával, a perzsa miniatúrafestészettel, a görög mítoszok a Koránnal, a reneszánsz perspektíva és individualizmus Bizánc tér nélküli, arany univerzalitásban lebegő alakjaival, a lassan pergő keleti idő a rohanó nyugatival. Olyan ellentétek feszülnek itt, amelyeknek mi, magyarok, nem a centrumában állunk, hanem jobb felé csúszunk rajta a szélrózsán, a keleti tapasztalatot is ismerő, bár nyugati gyökerű irodalmunkban. A közös keleti tapasztalat most abban is megjelenik, hogy mi itt pontosan értjük, mi a hátborzongató abban, hogy a Törökország megismertetéséért és megértetéséért legtöbbet tevő írót idegen ügynöknek, hazaárulónak becsmérli Erdog˘an autokráciája. Pontosan értjük, hisz mi, magyar írók ugyanezt kapjuk a hisztérikus nacionalistáktól, akik kormányzati felhatalmazással ugyanolyan erővel rángatják lefelé hazánkat a tudatlanság és a barbárság poklába, ahogy azt Erdog˘an hívei teszik Törökországban. Ahol egyetemeket tiltanak be, újságírókat és professzorokat lehetetlenítenek el, üldöznek külföldre vagy zárnak börtönbe, ahol a nyomorból milliók képtelenek kitörni, nekünk, íróknak, nincs választásunk: a szabadság, a műveltség, a humanizmus, az emberi méltóság és az esélyegyenlőség mellett kell kiállnunk.
A megértés azonban mindenkinek jár. És ez az, ami igazán világirodalommá, univerzálissá emeli Orhan Pamuk prózáját: nem az érdekli, hogy a saját partikuláris igazságát, a családja, osztálya igazságát, saját értékrendjének és egójának sérelmeit jelenítse meg és mutassa fel univerzális igazságként, hanem feltérképezi, megérti, átérzi és ábrázolja azokat az igazságokat is, amelyek nem feltétlenül vagy egyáltalán nem azonosak az író személyes meggyőződésével. Ezek a vetélkedő igazságok, egymásnak feszülő érdekellentétek, a mai Törökország érzelmei és indulatai vezérlik Pamuk regényeinek hőseit, mellékszereplőit és epizódfiguráit, így válik a kép univerzálissá, mint a nagy idők eposzai, ahol Trója és a görögök igazsága egyenértékű, a harc nem jók és rosszak között folyik, csak apák és anyák fájdalma, örök dicsőségvágy és a mindent elsöprő szerelem és bosszúvágy igazságai feszülnek egymásnak. Partikularitásból, nemzeti elfogultságból, egyoldalú igazságérzetből nem születik nagy irodalom...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.