Vendégszerző: Réka
2017.04.06.
Félelmetes és gyomorszorító, de mégis felemelő érzés, hogy most majd ott élhetünk, ahol mindenki olyan mint mi… ahol mindenki magyar.
Felpakoltak hát mindent, elajándékozták azt a részét az életüknek, ami nem fért be a konténerbe és elindultak. Elindultak velünk egy új és addig ismeretlen országba, bízva abban, hogy ott vár ránk valami jobb. Vár ránk egy emberibb jövő, egy szerető ország, amely sajátjaiként köszönt minket.
Én sírtam a hátsó ülésén, haza akartam menni. Haza, ahol a barátaim és az életem volt. Addig. Ők pedig akármennyire is nehéz volt, reményt keltettek. Reményt adtak nekünk, hogy mi is bízhassunk.
Megérkeztünk. Sötétben – amennyire emlékszem – elindultunk az új otthonunk felé. Mindent megtettek, hogy újra el tudják kezdeni az életüket. Diplomával, mérnökként zöldséget árulni, orvosként kiszolgáltatva lenni, egy garzonlakásban négyen konyha és fürdőszoba nélkül élni a mindennapokat; nem tűnt nekik túl nagy árnak, ha azzal egy könnyebb, esélyekkel teli életet adhatnak nekünk. Nem is értettem, hogy tudták megtenni. Nem értettem, hogy nekik miért nem fájt úgy mint nekem. Nem értettem, hogy miért kell itt lennünk.
Mert az ország, ami tárt karokkal kellett volna fogadjon minket, nem tette. Haza akart zavarni. Olyan fogalmakat vágott a gyerekfejünkhöz, amiket addig sosem ismertünk. Idegen voltam. 6 évesen egy idegen betolakodó, 6 évesen egy „ország nyűgje” ott, ahol elvileg egy fényesebb jövő várt rám. Csak azért, mert nem itt születtem. Magyarként, de országhatáron kívül éltem.
Aztán lassan elmúlt az első pár év. Lassan sikerült saját fürdőszobát kapni a nővérszálláson, lassan már csak havonta egyszer románoztak le, szóval lassan beállt az életünk.
A szüleim egész életükben azért tettek mindent, hogy megmutassák, bármilyen nehéz is, mindig rajtad áll! Tanulj, dolgozz, szeress és akkor van jövőd. „Légy hű magadhoz”, hogy nagy szavakkal dobálózzunk. Ők azok voltak. Magukhoz, barátokhoz, családhoz, hozzánk. Elveket és erkölcsöt követve boldogulni nehéz, de nekik sikerült. Lám, kifizetődött az új élet. Csak minden tizedik ember verte át őket. Csak minden második hónapban hallottuk már, hogy románok vagyunk. Egy elnyomó diktatúrából elmenekülve, egy könnyebb, szabadabb, jobb életet remélve, ez nem tűnik túl nagy árnak.
Felnőttünk. Tanultunk, mert egy szabad országban a tanulás előre visz. Az önálló gondolatok szabaddá tesznek. Olvastunk, mert az olvasás több száz életet adhat nekünk. Azt mondták, hogy a legfontosabb, hogy tájékozódj, hogy olvass, hogy nyitott szemmel járj és maradj kitartó...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.