Szerző: Nagy Gyöngyi
2017.04.23.
A magyar egészségügyben uralkodó állapotokról szólva gyakran nem jutunk tovább a válság tünetein és az elégtelen finanszírozásból eredő válságos helyzeten. Ritkán merül fel az a mélyebb kritika, hogy mennyire hiányzik az egészségpolitikai döntéshozatalból az átláthatóság, a megalapozottság és a társadalmi igények figyelembe vétele. Illetve az a sokunkban öntudatlanul felmerülő kérdés, hogy betegként milyen mértékben vagyunk mindannyian kitéve olyan helyzeteknek, ahol sérül az egyik legalapvetőbb (beteg)jogunk, az emberi méltósághoz való jog.
Hogyan lehet átláthatóvá és megalapozottá tenni a döntéshozatalt az egészségügyben? Miként lehet elérni, hogy igazságos legyen a rendelkezésre álló források elosztása? Hogyan lehet elérni, hogy az ugyanolyan egészségi állapotban lévő betegek ellátása között ne legyen különbség attól függően, hogy illető hol lakik, mennyit keres, roma-e vagy sem, van-e ismerőse vagy sem az adott szolgáltatónál??? És hogyan lehet eldönteni, hogy mi az, amire egyáltalán közpénzből költünk és mi az, amire már nem – hogyan lehet egy közfinanszírozott szolgáltatási csomagot meghatározni?
Ezek nagyon nehéz kérdések, amelyek egy része komoly morális problémákat vet fel. Régóta tudjuk: az egészségügy számára rendelkezésre álló források szűkösek: a technológiai fejlődés, a népesség elöregedése, a krónikus betegségek meghatározó szerepe olyan szintű és költségű keresletet indukál az egészségügyi ellátások iránt, amelyet még azokban az államokban sem lehet teljes mértékben kielégíteni, ahol az EU 28-átlagnak megfelelően a GDP 8%-a az egészségügyi közkiadások aránya. Magyarországon ugye ez a probléma másképp merül fel: 5% körüli a közkiadások aránya, ebből a rendszer csak rohadni tud, nemhogy igényeknek eleget tenni...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.