MÁR NINCS MIT MONDANUNK EGYMÁSNAK

HATÁRÁTKELŐ BLOG
Szerző: Határátkelő / József
2017.04.21.

Régóta senki nem hív fel onnan, ahonnan jöttem. Messziről. Erről talán én is tehetek, nem tudom – írja József, és ezek a mondatok azért engem eléggé szíven ütöttek. Meg még sok minden más is. Következzen egy helyzetjelentés egy kölni magyar szociális munkástól.

„Csend. Csendben volna jó. Zajban? Zajban nehéz. Gondolkodni. Gondolkozni nehéz. Lárma van, kint és bent is. Éjjelente egy zörgő LKW, reggelente a Wecker, hogy Ti-Ti-Tááá, szinkópa. Kávéval szinkronban. A szürkület, az állomás. A félálom is csak monoton kattog a vonatsíneken.

Megkopott plakátok, a neonfény, az emberek… jönnek-mennek, váltott műszak. Most ez jut eszembe:

„A modern kapitalizmusnak készségesen és nagy számban együttműködő emberekre van szüksége; olyanokra, akik mind többet és többet akarnak fogyasztani, és akiknek az ízlése szabványosítva van, tehát könnyen befolyásolható és megjósolható. Olyan emberekre van szüksége, akik úgy érzik, hogy szabadok és függetlenek, nincsenek alárendelve sem tekintélynek, sem elvnek, sem lelkiismeretnek – mégis készségesen hagyják magukat irányítani, azt tenni, amit várnak tőlük, súrlódásmentesen beilleszkedni a társadalmi gépezetbe; akik irányíthatók erőszak nélkül, vezethetők vezető nélkül, ösztönözhetők célok nélkül – kivéve azt az egyet, hogy boldoguljanak, sürögjenek, ténykedjenek, törtessenek.” (Fromm: A szeretet művészete)

Még egy kávé. Jobb esetben a második. Rosszabb esetben nem. A lényeg: már bent vagyok. Én vagyok. Szociális munkás vagyok, értékekkel felvértezve. Van rosszabb is. Németországban vagyok magyar, illetve, csak félig vagyok magyar, vagy háromnegyedig. Lehetne jobb is.

Nekem nincs összehasonlítási alapom. Most diplomáztam. Nem itt, Magyarországon. Dolgozok. Bent ülök a Büróban, gépelek, adatokat viszek fel, vagy hozok le, iktatok, aktákat rendezek, telefont várok. Na, azt nem mindig. Nehézkes. Németül van.

Mindenki németül beszél, még a Jugendamtból felhívó, magát bolgárnak tituláló bő harmincas irodista (itt Sachbearbeiter) is úgy kérdi: Wie geht’s? és hozzáteszi, hogy Budapest az schön, de Pécs neki semmit nem mond, csak ha úgy mondom, hogy M6-os.

Azt tudja ő is, azt látta már a pályán, arra nem jár, az neki Croatia. Ez van. Beszélgetünk a telefonban. Beszél a telefonba. Én hallgatok. A végén azt mondom: Tschüß! ..."

ITT OLVASHATÓ