KÖZMUNKA

GÉPNARANCS
- BANÁNKÖZTÁRSASÁG BLOG
Szerző: Kenéz Sándor
2017.04.08.

Ülök a parkban egy padon, nézelődöm, itt várom a barátomat. Sétáló párok; férfiak és nők, gazdák és kutyák, nagyik és unokák, hangos gyerek csivitelés a közeli játszótérről. Kicsit még pihentetem a minden elképzelhető helyen sajgó derekam, majd később indulunk tovább.

A közeli közkifolyóhoz kisebb csoport érkezik. Egy férfi és néhány nő, az eltéveszthetetlen sárga mellényben, “Városgazdálkodás” felirattal a hátukon. A férfi talicskát tol, hatalmas zsákkal a platón. Szótlanok, kimértek, szomorúak vagy inkább fásultak. A talicskás rágyújt, az asszonyok kibontják a zsákot, kiborítják a fűre. Egy rakás pillepalack gurul szét. A kútnál teleeresztik valamennyit vízzel, felpakolják a talicskára. Nem sietnek, nem csalogatja őket a bíztató jövő. Most már a férfin a sor, nekiveselkedik a taliga két szarvának, és a munkatársak gyűrűjében elindulnak.

Megérkezik közben a társaságom, immár ketten bámészkodunk, követjük a csapatot, el nem tudjuk képzelni, milyen célt túzött eléjük a gondoskodó társadalom. A főtér mellett megállunk. A női munkavállalók levesznek a fuvarból 1-1 palackot, és öntözni kezdik a virágágyásokat. Megdöbbenten állunk. Azon töröm a fejem, vajon a konkrét esetben hogyan alakulhat a munkaerő ára és a hozzáadott érték viszonya. Hogy mennyit cincog a krajcár? A termelési tényezők gépiesen ürítgetik a palackokat, alig szólnak, és amikor végeznek, indulnak vissza a közkúthoz. Vagy lehet, hogy nem is oda, hanem a folyton hangoztatott cél felé, vissza a munka világába? Hogy a gyerek is lássa a példát; már hogy azt, milyen is a munkaalapú társadalom...

ITT OLVASHATÓ